Ó, be jó itt!... Veteményeskertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára, és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jóízű az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.”

2016. december 23., péntek

Oravecz Imre: Téli napforduló után

Sötétedés előtt negyed órával az ablakom előtti fára száll egy feketerigó,
és öt-hat percig önfeledten csetteg egy ágon,
a fejemmel egy vonalban, hozzám közel,
nem zavarja,
hogy az üvegen át nézem,
aztán tovaröppen,
ezt mindennap megcselekszi,
mindennap minden azonos:
a jókedv, a kotta, az elhelyezkedés, a távozás iránya, a bizalom irántam,
csak az időpont változik,
mindennap később kezdi valamivel és később fejezi be,
ahogy hosszabbodnak a nappalok.




2016. november 12., szombat

Csorba Győző: Faültető

Az örök folyamatba, az élni akaró
élet folyamatába iktatódva,
mint eleven csatornán a célba áradó
víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva
őrizze ismerős világunk legnagyobb
kincsét, míg ő magát fenékig üresíti,
s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot
a győztes ívet a jövő felé feszíti.

Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.
Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!
A mű marad s hordozza majd nyomát,
virágzóbban, mint emlékét hiánya.

2016. április 13., szerda

Jack London és Karinthy

Napjainkban A vadon szava, A beszélő kutya s Jack London más állatregényei megunhatatlan, de egyúttal megszokott olvasmányaink, természetes módon irodalmi élményeink. A múlt század elején azonban a meglepetés erejével hatottak, titkaik voltak, amelyeket meg kellett fejteni. A kortárs magyar írók közül Karinthy Frigyes vállalkozott erre a legnagyobb sikerrel. Ha kettőjük alkatának távolságát méricskéljük meghökkenve, jusson eszünkbe az is, Karinthy mennyire kíváncsian, enciklopédikus gyűjtőszenvedéllyel nyitott volt a világ dolgaira, a felfedezésekre, mindennemű újdonságra.

Naplójegyzeteiből idézünk.

Jack London kutyaregényeit, melyek többnyire egy bizonyos, arisztokratikus származású kutyafajta, az észak-amerikai farkas-félvér életével és sorsával foglalkoztak, csakolyan mohón olvasták szerte a világon, mint valamikor Scott Walter romantikus lovagregényeit, vagy idősb Dumas Monte Christóját. (…) Felfedezése abból állott, hogy szakított a klasszikus szemlélettel, mely az állatokat vagy tárgyaknak szerepeltette az ember mellett, mint a növényeket és ásványokat, vagy, ha külön foglalkozott velük, ezt a régi, aesopusi értelemben tette, emberközpontú módon úgy, hogy az állatok valami emberi tulajdonságot képviselve, emberi tulajdonságuk jelképei gyanánt példáztak valami emberi gondolatot, érzést. (…) Hogy kutyahőse valódi regényhős lehessen – olyan korban, mikor a teljes ábrázolásnak immár elengedhetetlen feltétele a belső élet feltárása is, gondolatok és érzések párhuzamossága a történéssel és cselekvéssel, egyszóval az úgynevezett lélekelemző módszer –, tehát hogy kutyahőse ne csak Héraklésze és Bayard lovagja, de Raszkolnyikovja és Bovarynéja is lehessen a róla szóló regénynek, szükséges volt beleélnie magát nemcsak a kutyasorsba, de a kutyalélekbe is. (…) Azt, ami az embernél tulajdon életére való emlékezés, az ő hősénél az egész fajta, az ősök életére való emlékezéssel pótolja, egészen reális és gyakorlati értelemben. (…) Mert az ember tízéves vagy húszéves, vagy hatvanéves. Az állat azonban annyi idős, mint amennyi egész fajtája, miden egyes kutya tízezer év emlékét és tapasztalatát képviseli személyében, és tízezer év homályos, határozatlan és tagolatlan emléke együttvéve mégiscsak több, mint hatvan év éles és tagolt és határozott emléke.”
(Pesti Napló, 1929. június 16.)