Emberek a csúcson. Könyvek a Mount Everestről

100 éve született Sir Edmund Hillary (Auckland, 1919. július 20. – Auckland, 2008. január 11.) új-zélandi hegymászó, aki 1953. május 29-én Tendzing Norgaj serpával együtt elsőként mászta meg a Föld legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet.

A Mount Everest, a világ legmagasabb hegye 8848, az újabb mérések szerint 8850 m. A tibetiek számára több ezer éve ismert és számon tartott Csomolungma (jelentése: a Föld legjóságosabb Istenasszonya), Mijolangszangma, az Öt Hosszúéletű Nővér egyikének lakóhelye Nepál és Tibet (ma kínai fennhatóság alatt) határán áll. A britek a Himalája trigonometriai méréseit 1852-ben fejezték be, s ekkor vált egyértelművé, hogy az addig Peak XV leltári számon azonosított csúcs a világ legmagasabb hegye. A nyugati világ nem elégedett meg a tibeti névvel, s a kutatást végző hadmérnök, Sir George Everest után a hegy Mount Everestként vonult be a köztudatba.

Az Everest-irodalom bemutatásának élére Roberto Mantovani: Hegymászók a világ tetején. (Budapest, Gabo, 2001.) című műve kínálkozik. Az osztrák Kurt Diemberger bevezetőjével ajánlott munka az 1990-es évek közepéig követi az Everest történetét. A könyv különleges archív fotókra épül, egyik legérdekesebb része az Akik feljutottak című fejezet, amelyben részletes kronológiai áttekintést kapunk a sikeres expedíciókról.

Az Everest megmérése csak az első állomás volt, de az expedíciók több évtizedig várattak magukra. A Dalai Láma 1920-ban megadta az engedélyt a tibeti beutazásra, s 1921. január 12-én induló első brit expedíció 5270 m-ig jutott, a következő évben a 7000 m-t is elérték különösebb felszerelés nélkül. De nem adták föl, 1924-ben újra visszatértek!

A csapat tagja volt egy lángoló tekintetű, Cambridge-ben végzett történelem tanár, George Leigh Mallory, a hegymászás történetének egyik legemblematikusabb alakja, aki „mászás közben egyedül csak rá jellemző mozgást produkált”. Társával, Andrew Irvine-nal 1924. június 8-án indított csúcstámadást a 8160 m-en lévő 6. táborból. Előttük Teddy Norton 8574 m magasságig jutott oxigénpalack nélkül. Malloryt feszítette a vágy: „Szinte kizárt… hogy én ne jussak fel a csúcsra; el nem tudom képzelni magam, amint dolgavégezetlenül kullogok lefelé” - írta Ruth-nak, a feleségének. A csapat geológusa 8451m-en még távcsővel látta őket, majd eltűntek, soha többé nem kerültek elő.

Két amerikai, Conrad Anker és David Roberts 1999-ben indult el az eltűnt hegymászók holttestének megkeresésére. Könyvükben - Conrad Anker- David Roberts: Mallory nyomában. Budapest, Park, 2000. - a két expedíció története párhuzamos, a holttestek keresése a heggyel való megküzdést is jelentette. 8160 m-en megtalálták Mallory tetemét: „Szinte vallásos élmény volt. Egyből azt gondoltam, hogy ez a hegymászás történetének egyik legnagyobb alakja. Térdre borultam, és útmutatásért imádkoztam. Útmutatásért esdekeltem, nehogy megszentségtelenítsem a helyet, ahol nyugszik” - írja Anker. 75 éve feküdt ott, a zsebében volt a szemüvege, ami azt jelentheti, hogy lefelé tartottak a hegyről és alkonyatkor érhette őket a baleset, de Mallory fényképezőgépe, ami bizonyíthatta volna az eredményt, nem került elő. A Mount Everest megmászásának páratlan alakja, aki társával a Hamletből és a Lear királyból olvasott fel a sátorban, a keleti Rongbuk-gleccser felfedezésével, ahonnan az Északi-nyereg (7000 m) könnyen megmászható, megtalálta a hegycsúcshoz vezető kulcsfontosságú útvonalat.

1924 után csendes évek következtek, a 30-as években indult expedíciók a földrajzi ismeretek bővítésére koncentráltak, s a háború ideje alatt feledésbe merült a hegy meghódításának még a gondolata is.

1949-ben Nepál megnyitotta határait, s a felderítetlen déli oldal nyitva állt. A siker már a levegőben volt (a dán Larsen felfedezte a Rongbuk völgybe való átjárót), s komoly verseny alakult ki a svájciak és a britek között, hogy ki hódítja meg végre a csúcsot, ráadásul az engedélyek idényenként csak egy csapatnak szóltak. Még 1935-ben egy brit expedícióban a serpák csoportjához csatlakozott egy 20 éves nepáli fiatalember, Tenzing Norgay, aki 1952-ben a svájci Lambert-rel a Délkeleti-gerincen 8600 méterig jutott.

1953-ban a britek biztosra akartak menni, Erzsébet királynő trónra lépésének évében az Everest csúcsára is fel akarták tenni a koronát. Az expedíció megszervezését egy brit katonatisztre, John Huntra bízták, aki könyvében - Sir John Hunt: A Mount Everest meghódítása. Budapest, Bibliotheca K., 1957. (ford. Baktay Ervin) - részletesen beszámol a csapatmunkáról (alpinisták, operatőrök, orvosok), aminek kulcsfontosságú alapja 9 tábor kiépítése volt. 1953. május 29-én, a 8500 m-en lévő utolsó táborból az új-zélandi Edmund Hillary (polgári foglalkozása méhész), és az ekkor már szírdar és hegymászó serpa, Tendzing Norgaj helyi idő szerint 11.30-kor elérték a csúcsot.

Edmund Hillary: Kockázat nélkül nincs győzelem. Budapest, Gondolat, 1982. című könyvében részletesen beszámol az Everest elérésének körülményeiről. Sikerük a rendkívüli szervezettségen, az összmunkán és az előzetes tapasztalatokon túl Hillary és Tendzing (hetedik próbálkozása volt!) különleges képességeinek köszönhető.

Világszerte ünnepelték a kimagasló teljesítményt, a Times 1953. május 29-én 32 oldal mellékletben számolt be a történtekről, de az első kérdés persze az volt, kettőjük közül ki jutott fel először a csúcsra. 1953. június 22-én Hillary és Tendzing kiadtak egy nyilatkozatot- emlékezik vissza Tendzing James R. Ullman: A Himalája fia. Tenzing önéletrajza. Budapest, Gondolat, 1963. (ford. Sarkadi Imre) című önéletrajzi munkájában: 

„Május 29-én Tendzing Sherpa és én (Hillary) elhagytuk az Everesten levő alaptáborunkat, hogy megkíséreljük a csúcs megmászását.

A déli csúcs felé menet hol az egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.

Megmásztuk a déli csúcsot, és onnan a gerincvonulaton haladtunk tovább. Majdnem együtt értük el a csúcsot…”

De még ez sem volt elég. Később Tendzing újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy Hillary lépett először az világ legmagasabb hegyének tetejére.

Amíg a nyugati világ a teljesítményt ünnepelte és egy nevet akart (Hillary így kiáltott fel. amikor felért, „Hé George, elintéztük a nyavalyást!”), addig Keleten azt kérdezték a buddhista vallású Tendzingtől, akinek a Csomolungma az istenek lakóhelyét jelentette, „A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?, Látta-e Sívát, a mi urunkat és istenünket?” Mindenesetre Tendzing az áldozati ajándékok és kislánya piros-kék ceruzavége mellé kitűzte az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India zászlaját, míg Hillary egy kis posztómacskát és egy feszületet hagyott fent mementóként.

A következő évtizedekben új kihívások kínálkoztak a hegymászóknak: új útvonalakon és merészebb stílusban próbálkoztak. A hegyre amúgy két klasszikus út vezet fel, az egyik a tibeti, az északi oldalon, amit sokan”jak-út-nak” is neveznek, a másik pedig a nepáli, a déli oldalon.

1963-ban az amerikai Thomas Hornbein és Willi Unsoeld a Nyugati-gerinc felől mászta meg az Everestet, majd átkelve a csúcson, a Délkeleti gerincen ereszkedtek le. Könyvében Hornbein - Thomas F. Hornbein: Everest. A Nyugati-gerinc. Budapest, Corbis, 2002. - felkavaró beszámolót közöl az Everest első keresztben való átszelésének fizikai, fiziológiai, pszichológiai erőfeszítéseiről, különösen a 8530 m-en szabadban eltöltött éjszakáról (bivakolásról).

1978-ban Reinhold Messner és Peter Habeler először mászta meg oxigénpalack nélkül a hegyet. A levegő oxigéntartalma 8000 m felett már csak harmada a tengerszinten lévőnek, így az emberi szervezetnek rendkívüli nehézséget jelent az ott tartózkodás. Ezért szükséges a több hetes akklimatizáció a csúcstámadás előtt, hogy ez idő alatt a vér oxigénfelvevő képessége emelkedjen, különben lelassul a szervezet, nincs étvágy, szomjúságérzet, és agy-, illetve tüdőödéma alakulhat ki, ami már sok hegymászó életét követelte. Ezért nevezik a 7000 m fölötti magasságot Halálzónának. De Messner az Everest by fair means (az Everest megmászása tiszta eszközökkel) célt tűzte ki maga elé. Könyvében - Reinhold Messner: A cél: a Mount Everest. Budapest: Gondolat, 1984.- nemcsak az derül ki róla, hogy kiváló mászó (később feljutott a Föld mind a tizennégy 8000 m feletti csúcsára), hanem érzékeny tollú író is, olyan érzelmi áradással ír az expedícióról, hogy munkáját tucatnyi írása követte. Például a Kristályhorizont: egyedül az Everesten. Budapest, Corbis, 2003. annak a vállalkozásnak a krónikája, amikor 1980-ban elsőként, alpesi stílusban („csináld magad”), serpák és oxigénpótlás nélkül egyedül mászta meg az Everestet monszun ideje alatt.

A 90-es évekre meglehetően kaotikus állapotok alakultak ki a hegyen, elindultak a fizetős túrák. Az „Új Everest-mánia” jelenségről így vélekedett Edmund Hillary: „szertefoszlatják azt a tiszteletet, amely eddig megillette a hegyet”. A nepáli és a kínai kormány alig korlátozta az engedélyek kiadását. Így történt ez 1996-ban is.

Május 10-én az egyszerre indított négy expedícióból kilenc mászó halt meg és a hónap végéig további három vesztette életét. Köztük volt az új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer, akik gyakorlott hegyi vezetők voltak és már többször feljutottak. A Hall vezette csapat nyolc vendégtagjának egyike volt Jon Krakauer amerikai újságíró, amatőr hegymászó, akit az Outside magazin azért küldött Nepálba, hogy az olvasóknak beszámoljon az expedíció eseményeiről. A tudósításból könyv született: Jon Krakauer: Ég és jég: személyes beszámoló a Mount-Everest-i hegymászó-tragédiáról. Budapest, Park, 2000.

A Magyarországon három kiadást megérő mű szerzője az expedíció eseményeinek rekonstruálásával (a túlélők emlékezetét eltorzította a kimerültség, az oxigénelvonás és az átélt megrázkódtatások) arra próbál rávilágítani, milyen okok vezettek a tragédiához. Az azonos időben indított csúcstámadás miatt tolongás alakult ki a hegyen, továbbá nem tartották be az időpontokkal kapcsolatos megállapodásokat (aki a megadott ideig nem ér fel, forduljon vissza), a szokásosnál nagyobb viharban és sötétségben szétestek a csapatok, s nemcsak a rutinnal nem rendelkező mászók, hanem a vezetők is a hegyen lelték halálukat.

Krakauert könyve megírásakor (17 könyv született a tragédiáról, kiemelkedik még Bukrejev orosz hegyi vezető és Kamler amerikai orvos munkája) nem a szenzációéhség hajtotta. Nem kívülállóként ír az expedíció eseményeiről, hanem plasztikus képet fest a körülötte lévő emberekről és saját testi és lelki történéseiről is.

A tragikus eseményekkel egyidőben egy amerikai forgatócsoport mászásvezetőjeként a hegyen tartózkodott Tenzing Norgay fia, Jamling, aki Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Egy serpa zarándokútja a Mount Everest csúcsára. Budapest, Trivium, 2013. című könyvében örökítette meg élményeit. A Jon Karakauer és a Dalai Láma előszavával megjelent munkában nem a tragédia leírása áll a középpontban: Jamling első Everest-mászása az apa előtt állít emléket („Mindig is ott akartam apám mellett állni a csúcson”). S mindezzel a serpák életére és szerepére is ráirányítja a figyelmet (talán kevesen tudják, hogy a serpák egy népcsoport, a Kelet-Himalája magas felföldjein élnek Khumbu tartományban, fővárosa Namche Bazar (3470 m). A serpáknak egyrészt testfelépítésüknél fogva nagyobb a teherbírásuk és könnyebben másznak, másrészt mivel több ezer méteren élnek a tengerszint felett, gyorsabban akklimatizálódnak („nekem három tüdőm van”, mondta Tenzing Norgay) az extrém magasságokban. A könyv másik fontos üzenete, hogy Jamling célja nemcsak a csúcs elérése, a Csomolungma megmászása számára egy spirituális út (tíz év USA-ban való tartózkodása után visszatérése buddhista hitéhez), a tisztelet megadása a hegynek, s annak az átélése, mennyire jelentéktelen az ember egy hatalmas hegy árnyékában.

A fent ismertetett könyvekből végigkövethettük számos Mount Everest-expedíció történetét, s arra a kérdésre, hogy a hegymászók miért indulnak el, George Mallory még dacosan azt mondta, „Azért, mert ott van.”

Reinhold Messner, korunk legnagyobb hegymászója így felelt: „Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt kívántam, teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem tudom megmászni... Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.”

Gerald Martin: Gabriel García Márquez – Egy élet

Gerald Martin  Gabriel García Márquez – Egy élet című életrajza 2009-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

A pittsburghi egyetem irodalomprofesszora 1990-től 2008-ig kísérte végig García Márquez életét, a 18 év alatt mintegy 300 interjút készített az író családtagjaival, barátaival, többek között az édesanyjával, de még Fidel Castro-t is sikerült szóra bírnia. A könyv terjedelme önmagáért beszél, pedig a közel 700 oldal csak a rövid változat, a hosszú verzió 2000 oldal 600 oldalnyi lábjegyzettel. A biográfus persze mindig nehéz helyzetben van, különösen így van ez egy hivatalos életrajzíróval, megtűrt személy az író körül, a másik gond a tények pontossága és megbízhatósága terén adódik, mennyire bízzon meg az ember egy ilyen nagy történetmondóban, aki „élete legtöbb, jól ismert történetét számos különböző változatban meséli el…” De Gerald Martin nem adta fel, megszállottságát az is mutatja, hogy szakadó esőben eltöltött egy éjszakát Aracataca főterén, csak hogy magába szívhassa a kisváros hangulatát, ahol az író született.

A három részre tagolódó könyv első fejezetében a szülőföldet állítja középpontba, bemutatva Latin-Amerika történetét, azt a különös atmoszférájú világot, ahonnan az író elindult és később Bogotában sikeres újságíró lett.

A második részben García Márquez európai utazásait, a kubai forradalommal való kapcsolatát, a sikert hozó, nagy mű megírásáig vezető útját vázolja fel. A Száz év magány megszületésének leltára: 18 hónap, 1300 oldal (490 lett a regény), 30 ezer cigaretta és 120 ezer peso tartozás. A kész művet feleségével, Mercedessel csak két részletben tudták feladni az argentin kiadónak, mert egyszerre nem tudták kifizetni a postadíjat. Feltehetnénk a kérdést, fontosak-e az ilyen jellegű információk egy mű keletkezéstörténetéhez, de egy részletes, aprólékos biográfiához hozzátartoznak ezek az adatok is. „Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta" - írta Pablo Neruda a 30 millió példányban kiadott, 35 nyelven olvasható regényről.

A harmadik részben Martin a befutott, ismert író, A pátriárka alkonya, az Egy előre bejelentett gyilkosság szerzőjének portréját árnyalja tovább, részletesen számol be az 1982-ben kapott Nobel-díjról. Mintha egy filmet látnánk, kockáról kockára tudósít az eseményekről, az író minden jelentős megmozdulásáról, a nyakába szakadt népszerűségről és sikerről. A Nobel-díj után 1985-ben megszületett García Márquez talán legnépszerűbb és legolvasottabb műve, a Szerelem a kolera idején, Fermina Daza és Florentino Ariza ötvenhárom év, hét hónap és tizenegy nap után beteljesedett szerelméről, amiről Thomas Pynchon így ír: „… soha nem olvastam a bámulatos utolsó fejezethez hasonlót, ami olyan, akár egy szimfónia, biztos a saját dinamikájában és tempójában, s maga is úgy mozog, akár egy folyami hajó…”

Az életrajzot jegyzetapparátus és bibliográfia egészíti ki, tanulmányozhatjuk García Márquez családfáját, és gazdag fotóanyagot találunk életének legfontosabb állomásairól.

Gerald Martin műve monumentális vállalkozás, amelyben a szakszerűség ötvöződik a közvetlen stílussal, a kritikai él a humorral, s mindeközben személyes portrét kapunk mindannyiunk szeretett Gabo-járól.

Jack London és Karinthy

Napjainkban A vadon szava, A beszélő kutya s Jack London más állatregényei megunhatatlan, de egyúttal megszokott olvasmányaink, természetes módon irodalmi élményeink. A múlt század elején azonban a meglepetés erejével hatottak, titkaik voltak, amelyeket meg kellett fejteni. A kortárs magyar írók közül Karinthy Frigyes vállalkozott erre a legnagyobb sikerrel. Ha kettőjük alkatának távolságát méricskéljük meghökkenve, jusson eszünkbe az is, Karinthy mennyire kíváncsian, enciklopédikus gyűjtőszenvedéllyel nyitott volt a világ dolgaira, a felfedezésekre, mindennemű újdonságra.

Naplójegyzeteiből idézünk.

Jack London kutyaregényeit, melyek többnyire egy bizonyos, arisztokratikus származású kutyafajta, az észak-amerikai farkas-félvér életével és sorsával foglalkoztak, csakolyan mohón olvasták szerte a világon, mint valamikor Scott Walter romantikus lovagregényeit, vagy idősb Dumas Monte Christóját. (…) Felfedezése abból állott, hogy szakított a klasszikus szemlélettel, mely az állatokat vagy tárgyaknak szerepeltette az ember mellett, mint a növényeket és ásványokat, vagy, ha külön foglalkozott velük, ezt a régi, aesopusi értelemben tette, emberközpontú módon úgy, hogy az állatok valami emberi tulajdonságot képviselve, emberi tulajdonságuk jelképei gyanánt példáztak valami emberi gondolatot, érzést. (…) Hogy kutyahőse valódi regényhős lehessen – olyan korban, mikor a teljes ábrázolásnak immár elengedhetetlen feltétele a belső élet feltárása is, gondolatok és érzések párhuzamossága a történéssel és cselekvéssel, egyszóval az úgynevezett lélekelemző módszer –, tehát hogy kutyahőse ne csak Héraklésze és Bayard lovagja, de Raszkolnyikovja és Bovarynéja is lehessen a róla szóló regénynek, szükséges volt beleélnie magát nemcsak a kutyasorsba, de a kutyalélekbe is. (…) Azt, ami az embernél tulajdon életére való emlékezés, az ő hősénél az egész fajta, az ősök életére való emlékezéssel pótolja, egészen reális és gyakorlati értelemben. (…) Mert az ember tízéves vagy húszéves, vagy hatvanéves. Az állat azonban annyi idős, mint amennyi egész fajtája, miden egyes kutya tízezer év emlékét és tapasztalatát képviseli személyében, és tízezer év homályos, határozatlan és tagolatlan emléke együttvéve mégiscsak több, mint hatvan év éles és tagolt és határozott emléke.”

(Pesti Napló, 1929. június 16.)

Herman Ottó és a madarak

"nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van."

Herman Ottó termékeny és kalandos életútja Breznóbányáról indult 1835. június 26-án. A felvidéki szász családban született fiú a természet iránti érdeklődését orvos édesapjától örökölte, aki amatőr természetkutató volt. Bécsben mérnöki tanulmányokat folytatott, ám apja korai halála miatt abba kellett hagynia az egyetemet, géplakatosnak állt, s autodidakta módon képezte magát. Ez a szellemi szabadság egész életén át végigkísérte, amikor felajánlották neki a Műegyetem zoológiai tanszékét, a politikai okokon túl a tudományos függetlenségét féltve az ajánlatot elutasította. Pályájának elindulásában a kor két kiemelkedő tudósa segítette: Brassai Sámuel, „az utolsó erdélyi polihisztor” konzervátori állást kínált neki a kolozsvári Erdélyi Múzeumi Egyletnél, feladata a Mezőség állat- és növényvilágának összegyűjtése volt. De politikai és magánéleti csalódásai miatt (Jászai Mari visszautasította házassági ajánlatát) hamar elhagyta a várost, Budapestre ment, ahol Trefort Ágoston kinevezte a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába őrsegédnek.

Lázas kutatómunkába kezdett, majd megjelent első könyve, a Magyarország pókfaunája (1876-1879). Kiemelkedő arachnológiai eredményeit jelzi, hogy 328, közöttük 36 új pókfajt határozott meg. Az 1887-ben kiadott A magyar halászat könyve a halfajok leírásán túl a halászat néprajzi hagyományait is bemutatta. 1888-ban Norvégiában vett részt tanulmányúton, jelentős madártani anyagot gyűjtött, tapasztalatait Az északi madárhegyek tájáról című művében osztotta meg az olvasókkal. Fontosak még néprajzi kutatási, régészeti munkái, s ne feledkezzünk meg politikusi pályafutásáról sem, hosszú ideig országgyűlési képviselőként tevékenykedett.

A zoológiai művek publikálásán túl Herman Ottó tudományszervező tevékenysége is úttörő értékű. Munkásságának kiemelkedő területe az ornitológia volt.

Az első nemzetközi madarászkongresszust Rudolf trónörökös kezdeményezésére Bécsben tartották 1884-ben. A legfőbb cél az volt, hogy a madártannak önálló, tudományos tekintélyt szerezzenek. Herman Ottó 1890 tavaszán madárvonulási megfigyeléseket szervezett. A Fertő - Balaton - Drávafok háromszögben és a Velencei-tónál 16 ornitológus három hónapig reggeltől estig járta a határt, s pontos feljegyzéseket készítettek, melyik madár érkezett haza téli szállásáról. A megfigyelés eredményei Európa-szerte elismerést arattak, s a második madártani kongresszus szervezője nem lehetett más, mint Herman Ottó. Az 1891-ben Budapesten tartott konferencia központi témája a madármegfigyelő hálózat kiépítése volt. Már csak az intézményes keretek hiányoztak, s Herman – „aki tanszék nélkül is iskolát nevelt”, ahogyan Lambrecht Kálmán írja Herman Ottó élete című könyvében – 1893-ban azzal a 16 munkatárssal, (Chernel István, Csörgey Titusz, Schenk Jakab), akikkel a vonuló madarak érkezését rögzítette, megalapította a világon elsőként a Magyar Ornitológiai Központot (ma MME).

Az önálló telephellyel rendelkező, az amatőrök munkájára építő központ fő feladata egy adatbázis (ma MME Monitoring Központ) kiépítése volt, ide érkeztek be a jelentések a madarak tavaszi érkezéséről, gyűjtötték a begytartalmakat, amelyből eldöntötték, melyik hasznos és melyik káros gazdaságilag, a terepmadarászok meghatározásra ide küldték be a ritkább madarakat. Vönöczky-Schenk Jakab vezetésével elindult a madárgyűrűzés, itt készültek a mesterséges odúk prototípusai, (Csörgey Titusz Útmutató a mesterséges fészekodúk alkalmazásához), s itt szerkesztették a madártani folyóiratot, az Aquilát. Elkészültek a magyar madárvilág első kézikönyvei: Chernel István Magyarország madarai 1898. névjegyzéke, és Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyve.

A madarak hasznáról és káráról ( A földmivelő , kertészkedő, halászó és pásztorkodó magyarság használatára) először 1901-ben jelent meg, Herman életében négy kiadást élt meg (1902., 1904., 1908., 1914.), németül (1903), angolul (1909). Népszerűségét mutatja, hogy a Biblia és Petőfi összes költeményei mellett ezt a könyvet olvasták a legtöbben akkoriban. A legutóbbi, 2012-es (Nemzeti Könyvtár 6.) kiadás ugyan üdvözlendő, de nagy formátuma miatt hátizsákba, kabát belső zsebébe nem tehető, erdős-mezős sétáink alkalmával magunkkal nem vihető.

A szöveget Csörgey Titusz rajzai illusztrálják, aki több évtizeden át Ábrahámhegyen élt. A házat később épp Schenk Jakab vette meg!

„Ennek a kis könyvnek legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen, mert ezen fordul meg az, hogy a földmívelő, kertészkedő, szóval a gazdálkodó magyarság mindenképpen helyesen bánjék az ég madaraival”– írja Herman a Darányi Ignácz, földművelésügyi miniszter megbízásából, állami megrendelésre készült mű előszavában.

A könyv első részében többféle tudományág, az antropológia, néprajz, nyelvészet, biológia, etológia és az ökológia szemszögéből vizsgálja a madarak életét. Ír az emberekkel való kapcsolatuk alakulásáról, sorra veszi a madárral kapcsolatos szólásokat és közmondásokat, népi elnevezésüket (megtudhatjuk például, hogy a vetési varjú a pápista, a dolmányos pedig a kálomista), összegyűjti a madárdalokat kifejező hangutánzó szavainkat, tárgyalja testfelépítésüket, életmódjukat, kiemeli védelmük fontosságát, különös tekintettel a téli etetésre.

A könyv címében megfogalmazódott dilemmára is megadja a választ: „a kérdés eldönthetetlen, több hasznot vagy több kárt okoz-e akár a dolmányos, akár a vetési varjú, a csóka, szarka, vagy az erdő, mező, a kert, és a levegőég, a vizek, a puszták, a szikek, rétségek és kaszálók bármely madara? (…) nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van."

2020-ban csak megerősíteni tudjuk Herman Ottó szavait, védelemre szorul az egész populáció, hisz az utóbbi 30 év alatt 421 millióval csökkent Európában a vadmadarak száma. S mindig örülünk a madarak védelmét szolgáló új  hírnek: New York állam például azzal segíti a költöző madarak tájékozódását a vándorlási időszakban, hogy lekapcsolja az állami épületek megvilágítását.

A könyv második felében a Magyarországon akkor ismert 375 madárfajból 108 leírását adja, s a Chernel-féle határozóra épít. Vizsgálódásainak kiindulási alapja a megfigyelés és a személyes élmény. S nemcsak arról ír, hogy a gazdának mindennapi tevékenységében milyen szerepe van a madaraknak (a haszon és a kár), de arra is felhívja a figyelmet, hogy a gyönyörködésen túl, mit tanulhatunk mi, emberek tőlük.

A kék cinege, aki velünk együtt gyakorló városlakóvá vált, „fejebúbja eleven kék, homloka, pofája fehér; szemén át a tarkófelé húzódva sötétes vonás; a fehér pofa hátúl és alúl feketésen szegélyezve; hasa és farcsíkja kénsárga, inkább czitromos; farka és szárnya, mint a szilva hamva kék; a szárnyon egy rovott, fehéres pásztácska. Csőre olyan, mint egy szorult búzaszem, lába kékes. Fészke szűk nyílású faodvakba van rakva, finom anyagból és nagypuhán. Fészekalja pedig héttől-tizig váltakozik. Tojása a szénczinegééhez hasonlít, de sokkal kisebb.

Legékesebb és leghasznosabb madaraink közül való, mely, mint czinegetársai is, fáradhatatlan munkása az erdőnek, a kertnek, gyümölcsösnek s a rovarok pusztításával kiszámíthatatlan hasznot okoz. Milliókra rúg az egy-két czinegecsalád által elpusztított káros bogárság száma és meg van számlálva, hogy egy párocska 17 óra alatt négyszázhetvenötször tért vissza fiaihoz eledellel.

Igazi kincs, melyet meg kell becsülni. Nem ritka.”

A madarak hasznáról és káráról megjelenése óta eltelt száz év alatt a technika szédületes fejlődése az ornitológia tudományát is átírta. Madárgyűrűzésről már Herman is beszámol, (fióka korában alumíniumgyűrűt teszünk a lábára), ma jeladó berendezésekkel tudjuk követni a madarak útját, hogy csak egy példát említsünk. Ha korszerűbb és bővebb ismeretekre vágyunk, akkor, mondjuk, a Collins-féle határozót visszük magunkkal madarászásaink során. Lélegzetelállító felvételeket láthatunk, ha megnézzük David Attenborough A madarak élete című sorozatát vagy a Vándormadarak című filmet.

Akkor miért éppen Herman Ottó? Azért, mert ötvözi a tudományos stílust a közvetlenséggel, s az élményszerűség irodalmi szöveget és nyelvezetet teremt. Mi meg csak arra biztatjuk az olvasót, hogy fogjon egy kötetet, menjen ki a szabadba, heveredjen el a fűben: kedély és derű s a madarak iránti el nem múló szeretet árad a könyvből.

 

Nagyvárosi madarak

dokumentumfilm (2011.)

(írta és rendezte: Berta Enikő)