A terepszínű hátizsák bal zsebében bújt el még annak idején, így került ide a szobába. A hátizsák ott van a sarokban, abban szokott aludni, szeretett a hátizsákban aludni, mert ha behunyta a szemét, és megszagolta a kifakult vásznat, még érzett valamit a nyárból: gyengülő zsályaillatot.
A szoba különben üres volt, úgy értem, hogy nappal volt üres, azaz a téli tücskön kívül nem tartózkodott benne senki.
A téli tücsök már elég jól ismerte a szobát, a zöld heverőt, a szekrényt, a falon a bohócos mosolyú arcképet, az ablak előtt ferdén álló íróasztalt s az íróasztalon az írógépet. Legtöbbet az ablakpárkányon szokott üldögélni. Úgy jutott fel az ablakpárkányra, hogy kimászott a terepszínű hátizsák bal zsebéből, felugrott a székre, onnan az asztalra, kikerülte az írógépet, s az asztalról felugrott az ablakpárkányra. Ez volt az út a hátizsáktól az ablakpárkányig.
Ha nem az ablakpárkányon csücsült, és nem a hátizsák bal zsebében aludt, akkor még leginkább a zöld heverőn szeretett sétálgatni, mert a zöld szín emlékeztette a fűre, a harsogó zöld, harmatcseppes fűre a szigeten, ahol ugrándozott a többi tücsökkel együtt, amikor még nyár volt és meleg.
– Igen, nyár volt és meleg! – sóhajtott fel a téli tücsök, beszippantotta a terepszínű hátizsák gyengülő zsályaillatát, és kimászott a bal zsebből.
Elgyalogolt a székig, felugrott rá, onnan az íróasztalra pattant, mint egy szöcske, és megállt az írógépnél.
Megbámulta a hatalmas szerkezetet, a billentyűket, s gondolt egy merészet. Hátrált két lépést, és felugrott a billentyűkre.
A billentyű lenyomódott a téli tücsök súlya alatt, egy vaspálcika rácsapódott az írógépbe fűzött papírra. A téli tücsök felmászott az írógép tetejére, és megnézte a papírt. A papíron egy furcsa jel volt, a téli tücsök nem tudta, hogy mi az, mivel nem ismerte a betűket.
A – ez volt a fehér papíron.
A téli tücsök tűnődött, hogy mit jelenthet ez, de nem tudta kitalálni, azután azon merengett, hogy mire emlékezteti ez a fura jel.
Mire is? Mire is? Felmászott az ablakpárkányra, de most nem nézett ki az ablakon, hátat fordított a fehér világnak, és törte a fejét.
– Hát persze! – A téli tücsök felkiáltott örömében. – A ház a szigeten!
A lábakon álló házra emlékeztetett, amely a szigeten állt, s amely pontosan olyan volt, ha elölről nézte, mint a jel az írógépbe fűzött papíron! Nagyon boldog volt, hogy eszébe jutott a ház a szigeten. Izgatottan lemászott az ablakpárkányról, az asztalra ugrott, az asztalról a székre, a székről a földre, és elbaktatott a zöld heverőig.
Fölrúgta magát a zöld heverőre. „Így mégis más! – gondolta magában. – Legalább van valami zöld körülöttem! Így jobban lehet emlékezni!” Ott kell kezdeni az emlékezést, hogy először a szigeten nem volt semmiféle ház. Csak fű, fa, egér, madár s nyúlcsalád, gyík, vadméh, szúnyog és tücsök, rengeteg tücsök!
Csúfolódott is mindig a legkisebb ugrifüles a nyúlcsaládból, hogy ez nem is sziget, hanem tücsökbölcső, lépten-nyomon belebotlok valamelyikbe, és sose tudom, hogy melyikbe, mert olyan egyformák!
A tücskök csak nevettek rajta, és itt is, ott is a fülébe cirrogtak, ciripeltek, hogy csak úgy kapkodta a fejét a legkisebb ugrifüles.
Igen, meg lepke is volt és szitakötő.
Mind a kettőt nagyon csodálta, a lepkét is meg a szitakötőt is!
Ha meglátta a lepkét lebegni a virágok között, odasietett, s alulról bámulta a gyönyörű szárnyakat.
Ha meglátta a szitakötőt, amint a nádszálon sütkérezett, leült a nád tövébe, és nézegette a rezgő, átlátszó szitakötőszárnyat.
Ha a lepke vagy a szitakötő elrepült, lent a földön követte őket, a fűben ugrándozva, végig a szigeten, mint az árnyék.
– Hé! – kiáltotta feléjük ilyenkor. – Levegőben lebegő! Szitaszárnyat rezgető! Látlak!
Ám a szitakötő vagy a lepke meg sem hallotta a kiáltozást, repültek a sziget végéig, a tücsök meg követte őket lihegve a fűben, majd leült a kidőlt öreg fűzfára, és nézte, hogy a szitakötő vagy a lepke eltűnik a folyó fölött.
Szeretett üldögélni a kidőlt öreg fűzfán, nézte a hatalmas folyót, a csillogó vizet, szeretett magányosan üldögélni a kidőlt öreg fűzfán a sziget végében, bámulni az eltűnt lepke vagy szitakötő után.
Szerette a nappalokat, szerette a hajnalokat, és szerette az estéket.
Ha a kidőlt öreg fűzfán üldögélve érte utol az este, ámulva nézte mindig a hatalmas vörös napot, ahogy megfürdik a folyóban, a hatalmas vörös nap lubickolt, mosta magát a folyóban, szinte hallani lehetett a víz csobogását.
– Hé! – kiáltotta ilyenkor a folyóban ringó nap felé. – Vízben fürdő! Aludni térő! Látlak!
A folyóban fürdő nap lubickolt még egyet-kettőt, majd kimászott a vízből, elgyalogolt a hegy mögé, este lett.
A tücsök is lekecmergett a kidőlt öreg fűzfáról, és hazaballagott a sűrűsödő estében a fekete törzsű fák alatt, kikerülte a hangyaboly dombját, ment haza elfáradva, álmosan, a fekete törzsű fák alatt, a sűrűsödő estében.
A téli tücsök nagyot ásított a szobában a zöld heverőn, lemászott a földre, s belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe, beszívta a vászon gyengülő zsályaillatát, és mosolyogva elaludt."
Csukás István: A téli tücsök meséi. A teljes szöveg a Digitális Irodalmi Akadémián olvasható.
