Tolnai Ottó: árvacsáth

A vajdasági művészeti-irodalmi élet kiemelkedő alakja, az idén nyolcvan esztendős Tolnai Ottó költészetének emlékezetes remeklése az árvacsáth című versciklus. Csáth Gézát, az egykori századforduló novellistáját, zenekritikusát nemcsak a közös szülőföld köti össze Tolnaival, hanem extázisig fokozott érzékenysége is a világ semmis kis csodái iránt.

árvacsáth

valaki a récékről beszélt palicson
vermes jégvitorlásnak rekonstruálása közben

a récékről kisbukókról
és engem akárha kettéfűrészelt volna valami
már bizony kisbukó nem leszek
ha más nem hát bukásom lesz tőkém
(tőkésréce)
és akkor bent a tavon hirtelen
akkorát bődült a rianás
hogy a parti hóbuckába ugrottam meredek fejest
hát ez egy szép kis bukás volt
szólt oda valaki a startoló jégvitorlásról

Oravecz Imre: Távozó fa

Oravecz Imre az 1998-as nagy verses mű, a Halászóember, majd egy kivételes prózatrilógia után lírában írja tovább „családregényét”, amelynek a már magára maradt mesélő az egyetlen szereplője. A szülőfalujába visszatért költő sorra rögzíti a küzdelmes elmúlás tapasztalatait: 2016-os verseskötetének címadó versében mintha a szemünk előtt születne meg egy-egy élet majdani emlékezete.

Távozó fa

Kiszáradt a terasz mellett a cseresznyefa,
magam ültettem több, mint harminc éve,
hűséges volt hozzám,
ellentétben azokkal a nőkkel,

akikkel alatta üldögéltem,
árnyat adott

és nagy szemű, ropogós cseresznyét,
ha nem fagyott le a virágja tavasszal,
mert korai fajta volt,
először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
tavaly nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,
az idén le kellett csonkolnom,
az egész korona csupaszon maradt,
kivéve egy véletlenül meghagyott vadhajtást a vezérág maradékán,

egészen lent, szinte a törzsön,
az tavasszal kihajtott,
még nem hagyott itt egészen,
de faidőben mérve már csak percei lehetnek hátra.

Radnóti Miklós: Októberi erdő

Radnóti Miklós Októberi erdő című verse 1938-ban, a Meredek út című kötetben látott napvilágot. A Meredek út - Radnóti életében megjelent utolsó kötete - 1938. december elején jelent meg a Cserépfalvi Kiadónál. A Magyar Bibliophil Társaság Az év legszebb könyve címmel tüntette ki.

„A Meredek út Radnóti költészetének alakulása szempontjából kitüntetett kötet: azt a pillanatot rögzíti, amikor a gyerekkori haláltrauma feldolgozása végéhez közeledik, és az alatta érlelődő másik, háborús haláltudat felszínre tör és átveszi a főszólamot. (…) A magánéleti traumára az évek rárakták a külvilág hordalékát, mindaz a fenyegetettség, amit egy zsidó vallású családba született magyar állampolgárnak el kellett viselnie, Radnótinál traumatikus halálélménybe fulladt” - írja Ferencz Győző a Radnóti Miklós élete és költészete (Budapest, Osiris Kiadó, 2009.) című monográfiájában.

Októberi erdő

A bokron nedves zűrzavar
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;

hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;

tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.

1937. január 17.

Nemes Z. Márió: Karó vagy, melyről elrepült a varjú

Nyilván könnyebb lekarózni
a kedvest, mintsem a végtelenbe
fúródni. De egyszerre a kettőt!
Bárcsak így igazulna meg a vágy
és a képzelet korrupt szövetsége.

A rigó csőre meg csontkoporsó.
De mit temettek bele? Valamiféle
csendet talán, állati és napkeleti
bölcseletet, ami zokogva pulzál
a szarusírban, hogy Rigócsőr
király dióként töri meg gőgöt?

A madártani kérdések asszonyba
fúlnak. (Az egyedfejlődésben
sincsen kegyelem.) Mi végre hát
büntetlen repülni? Dölyfös karó
vagy állattemető lennél szívesebben?

Akkor inkább már valami egyszerű.
Kő, vacak, esetleg sprotni.

A vers a szerző A hercegprímás elsírja magát (Budapest: Libri, 2014.) című kötetében jelent meg.

"És talán éppen ez a poétikai gesztus jellemzi leginkább a megannyi parazita vegetációt és organizmust láttató Nemes költészetét: az élősködés. A hercegprímás elsírja magát verseinek szerzője egyszerre élősködik az irodalmi hagyományon (a romantikus Jókaitól a neoavantgárd Altorjai Sándoron át a hiperbotanikus Bartók Imréig) és a vizuális művészetek látványtárán (A hús feltámadása Signorellijétől A háború borzalmai Goyáján át egészen a lemetszett vég- és hímtagú huszárlények Kis Rókájáig). Pont úgy, mint a Váratlan kaland nimfája, aki „emlőivel durván átdöfi az arra járó betyár gúnyáját”, csak hogy később „kiszívja belőle a madárdalt, az üres hüvelyt pedig a halak oltalmára bízza”. Még jó, hogy vannak oltalmazó halak."

Bazsányi Sándor: Direktség. In.: Műút. 2015.049

Tandori Dezső: A Semmi Kéz

Egy vak madár azt hiszi, álmodott,
pedig csak megsímogattam a hátát,
        mit ő engedni nem szokott,
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha,
        de majd annak is lesz sora,
mikor néhány lelkünkkel tovatűnten,
egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben;
miféle előleg ez a halálra,
hogy megsímogatható volt a háta?

Szárnyra ki volt dobva a szürke toll,
ahogy álldogált a teljes sötétben,
       tudtam, ott vagyunk valahol:
nem is padlón, nem is csonk deszkalécen,
melyen parányi hő a talpnyoma,
       s még annyi se az örök éjszaka,
melyről tudnom kell, hogy két elürült szem
közvetíti bár tudatunkba, szűrten,
előleg ez a tiszta nemtudásra,
mit magunk is elérünk valahára.

Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz,
mely nem mutat se innenre, se túlra,
       nem kerül, el se vész,
mintha az idő ide-oda múlna;
ujjam alatt a hát mintázata
       nyugodt volt; mintha nem is látszana,
a csőr lassan kinyílt, nem lihegősen,
inkább csak mártózni valami hűsben,
mert a forróság a nem várt hatásra
a harminc grammnyi testet be- s bejárta.

És hangom szólt hozzá, az ismerős,
az örökké megválaszolhatatlan,
      három-verébnyi-ős
helyett ő állt világtalan-alakban,
mint kérdezetlenségünk válasza,
      melynek elég, hogy önmaga;
kezem távolodott kalitka-űrben,
nem érzett hullámlásába vegyülten,
s a másfél perc még-sosem-volt csodája
jó ok lett neki egy tollászkodásra.

Tandori összes műve, bibliográfia és szakirodalom a Digitális Irodalmi Akadémián.

Balla Zsófia: A gerlék

Az én gerlicém Emma,
alatta két fióka,
aki csak folyton enne.
Az anyjuk ül meredten
a virágláda-kertben.

S az Ősz a léptét lassan
visszafogja, magasan
fagyát fönt elviszi.
Fölöttünk jár, hogy loppal,
a forró, őszi lombbal
két gerle még beérjen.

In: Hóka fóka fióka (Versek gyermekeknek)
Bukarest, Kriterion, 1985.

Németh Zoltán: Állati férj: (Fehér gólya - Ciconia ciconia ciconia) részlet

"Évek teltek el.
Az ősz megviselt,
de a perzselő nyár is,
még inkább a tavasz,
legjobban a tél.
És minden madárnyelvet megtanultam én.

Eleinte magányos voltam egy üvegkalitkában.
Eleinte szédültem a magasságtól.
Eleinte teljesen egyedül lebegtem folyamatosan.
Eleinte ültem fönt egyedül, pontos érzelmek nélkül.

Felkelt a nap,
és nem volt mire gondolnom,
sötét lett,
és nem volt mire gondolnom.
Az első napokban egész éjjeleket nem aludtam.
Rettegtem a viharoktól,
élő villámhárító voltam,
felszúrva az égbe.
Az egyik télen lefagyott a kisujjam.
Nyilvánosan kellett vizelnem és ürítenem.
A polgármesteri hivatal hordatta el.

Mit jelent a pontos érzelmek kifejezés?
Azt, hogy nem volt viszony,
amelyhez hozzá tudtam volna kapcsolni
magamat és az érzelmeimet,
és így képzelt kapcsolatok elszakadó hálói
himbáltak, sodortak tova.
Megszűnt minden erő,
amely az emberi világhoz kötött.

Egy idő után nem volt gond fészkem szélére
ülnie sem verébnek, sem macskabagolynak,
nem volt gond, hogy megértsem,
mit jelent az emberi történelem
madarak nyelvén.

A beteg példányok számára
ez a fészek lett a menedékállomás.
Kötöztem sebet,
rögzítettem törött szárnyat,
dédelgettem anyátlan árvát.
A madárdal opera volt lelkemnek,
mintha apró szárnyak simogatták volna a tarkóm,
úgy csilingelt minden hang rajtam.
Szurok Galamb! hó Veréb! zöld Gólya!, kék Vércse!
Nincs nyelv, amelyen elmondható
az élet, amelyet Veletek éltem.

Ekkor már nem voltak velem könyveim,
amelyeket a gólyafészekbe vittem.
Albert Camus: Közöny, Platón: A lakoma,
Dante: Isteni színjáték, A német romantikus líra
antológiája, Beckett trilógiája, kb. tíz könyv.
A nap szétmarta, az eső szétáztatta őket,
bár óvtam testemmel mindet,
végül szétcsipkedték a madarak.

Az egészen természetes,
hogy az állatok is mind
a maguk módján hálálták meg a szeretetet.
Különösen egy fiatal gólyalány.
Szülei elpusztultak a viharban,
és én neveltem föl
abból a rengeteg békából, gyíkból,
egérből, halból,
amelyet a baglyok és kócsagok hordtak fészkembe.
Szeretőm lett.

Gyengédebb, okosabb, izgatóbb nő nem létezhet
a világegyetemben, mint ő.
A szeretet minden jelével elhalmozott.
Egyetlen, végtelen nászban éltünk
heteken, hónapokon át.

Nincs kecsesebb állat, mint egy gólyalány.
Fekete és fehér, igen és nem, apollói és dionüszoszi.
A gólyafiókák már négyhetes korukban Nietzschét olvasnak,
hathetesen órákig tudnak beszélni
Platón ideatanának nyelvfilozófiai aspektusairól
és az atomfizika lehetőségeiről.
A madarak hihetetlenek,
és mi semmit sem tudunk róluk.
Dinoszauruszok, akik
végigkövették az emberi faj ontogenezisét,
és mindent,
amit az ember feltalált,
megtanultak ők is,
követték a magasból,
szárnyalásuk közben.

Jaj, az én izmos gólyalányom, gólyakisasszonyom!
Amikor az első afrikai útjára készült,
szinte a szíve szakadt meg,
teljesen kiborult, amikor rádöbbent,
hogy ő egy palearktiszti vándormadár,
és így Dél-Afrikába kell vándorolnia,
12 000 kilométert.
Szeptembertől februárig
szex, ölelés, gyengédség,
szerelmes szavak, becézgetés nélkül.
Napokig sírtunk."

Németh Zoltán: Állati férj: Fehér gólya. (Ciciniaciconiaciconia). In: Kalligram. 2016. július-augusztus.

Németh Zoltán: Állati férj. Kalligram Kiadó, 2016.

"A pszeudo-személyes mező határformájaként jelentkező poszthumán költészet egyik tétje épp az lehet, hogy az organikus újraképzése mennyiben eredményezheti a nem-emberi vitalitás hangjának feltalálását, vagyis a humanizmus dekonstrukciója hogyan válhat olyan mitopoétikus termeléssé, amely felszabadítja az antropológiai gépezet által elfojtott és kiszervezett alternatív szubjektivitásformákat. A technodeterminalista transzhumán nézetekkel szemben tehát a poszthumán gondolat alapja egy olyan nem-esszencialista antropológia, amelyet nem az ember bevégzésének és meghaladásának eszkatologikus gesztusai érdekelnek, hanem az ember radikális képlékenységének megnyitása a nem-emberi irányában. A személytelenítés ebben az összefüggésben a hangok proliferációjához vezet, hiszen a nem-emberi kísértetechók felszabadítása az emberi bensőségesség intim nyelveként megértett lírai beszédet szökésvonalak hálózatára bontja föl, amelyben az organikusság kódjai szabadon áramlanak emberi és nem-emberi jelentésterek között. A poszthumán dekonstrukciónak ezt a működését Gilles Deleuze és Félix Guattari alapján poétikai "leendések" (devenir) mátrixaként is le lehet írni, melynek több formája azonosítható a pszeudo-személyes mező határvidékén."

Nemes Z. Márió: "Egy tizenöt centiméteres, hetvengrammos nő férje lettem." Németh Zoltán: Állati férj. (részlet) In. Alföld. 2018. 1. Állat tematikus szám.

Lator László: Erdő

Ez a váratlan villanófény,
üvegzápor, tűzbélű árnyék,
ez az erdő azt mondja: minden
ami szétesett, összeáll még.
Ami erőtlenül megadta
magát, visszabukott a földbe,
egyszerre feltör mindenünnen,
kavarogva és tündökölve.
A lakatlan, alakja vesztett
anyag vak odvát odahagyva
megindul, árad, újra testet
képzel egy lelkes pillanatban.

Ez az erdő azt mondja: semmi
nem vész el, ezt ismétli egyre.
Ami szétzüllött, újrakezdi,
egyetlen ízét sem feledve.
Vagy csak azt mondja ez az erdő,
amire szomjazik a szellem?
Hogy is vallhatna mérhetetlen
erejével az élet ellen?

Nem, az erdő azt mondja: semmi
fel nem támad ujjongva, minden
szétrothad odakinn, akár benn,
a húsunkban, a sejtjeinkben.
Lesz, ami volt, de ami lesz, nem
ugyanaz lesz, valami másba
megy át, van esély, meglehet, de
nem test szerint feltámadásra.

Ez az erdő azt mondja – semmit
nem mond, nem mondja azt se, ezt se.
Ez az erdő csak arra van, hogy
a balekokat hitegesse.
Ez az erdő – mit tudom én, mit?
Mondhatja ezt, mondhatja azt is.

Magába szív, kivet magából.
Egyszerre küld is meg maraszt is.

In: Lator László: A tér, a tárgyak. Budapest: Európa, 2006.

"Lator László a kevés versű költők között is szűkszavúnak számít (...). Ahogy mondani szokás, a válogatott verseit írja. Az ő esetében ez nem afféle kritikusi közhely. Műfordítói életműve és különféle nyilvános irodalmi szereplései fényesen bizonyítják, hogy a költői mesterség minden fortélyát fölényesen birtokolja. (...) Csak akkor szólal meg versben, ha arról a tovább nem bontható tudati tapasztalatról van közlendője, amelyben a líra algoritmusát találta meg. Sokféle költészetfelfogás létezik, Latoré ilyen. Lírájának középpontjában nem a költő személyes énje áll. Felfogása szerint a vers amúgy is megfigyelések, tapasztalatok, érzések, tudatállapotok egymásra rakódott, egymásba préselt rétegeiből keletkezik. Ez a felfogás rajta hagyta nyomát nyelvszemléletén, amely a nyelvkritikai kérdésfelvetésre a nyelvi intenzitás fokozásában találta meg a saját válaszát, és ez alakította poétikáját, amelyet a szerkezeti-verstechnikai integritás új és új lehetőségeinek kutatása jellemez; ily módon tehát egész költői pályáját ez határozta meg."

Ferencz Győző: "Fehér-izzáson szénsötét". Lator László költészetéről.

In: Ferencz Győző: Körvonalak a ködben. Tanulmányok költészetről. Budapest: L'Harmattan Kiadó, 2014.

Szabó Magda: Madár

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

Szabó T. Anna: Filoméla

Madár voltam egykor, madár leszek:
épp csak átmenetileg vagyok ember.
Szállok, dalolok, őrzöm fészkemet.

Sármány, poszáta, rigó, vadgalamb,
csilpcsalp füzike, cinke, szürkebegy:
tőlem zsizsereg és beszél a lomb.

Légbuborékos jég alá bukom,
mint feketefejű búvármadár,
pöttyök gyöngyöznek zsíros tollamon.

Szállok a sötétedő víz felett,
tűcsőrű, fehér tündércsér vagyok,
befogom a sóspermetű szelet.

Kígyászkeselyű: elszántan futok,
táplálékot les örvös, vad szemem,
tekereg, szisszen: rögtön lecsapok.

Nádlábam felett hullámzó nyakam
rózsaszín, mint horizont csíkja este.
Flamingó vagyok, megperzselt a nap.

Makkot török, rikoltok, csárogok,
kíváncsiskodom, szarkákkal verekszem,
izgága, szemtelen szajkó vagyok.

Agyagüregből zurranok elő,
kékbarna villogású szalakóta,
a gyors vadász, a parti fészkelő.

Remeterigó: énekem meleg,
felcsipkézi a tömött lombú fákat.
Sárból építem csészefészkemet.

És végül ott vagyok, ha minden elhagy,
dalommal mézezem a hűvös éjt:

fülemülecsattogásban alhatsz.

Elbeszélem a történetemet,
a bántalmat, mi emberbőrben ért…
Ki érti? Mindig lesz, aki megért!

Oravecz Imre: Téli napforduló után

Sötétedés előtt negyed órával az ablakom előtti fára száll egy feketerigó,
és öt-hat percig önfeledten csetteg egy ágon,
a fejemmel egy vonalban, hozzám közel,
nem zavarja,
hogy az üvegen át nézem,
aztán tovaröppen,
ezt mindennap megcselekszi,
mindennap minden azonos:
a jókedv, a kotta, az elhelyezkedés, a távozás iránya, a bizalom irántam,
csak az időpont változik,
mindennap később kezdi valamivel és később fejezi be,
ahogy hosszabbodnak a nappalok.

Csorba Győző: Faültető

Az örök folyamatba, az élni akaró
élet folyamatába iktatódva,
mint eleven csatornán a célba áradó
víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva
őrizze ismerős világunk legnagyobb
kincsét, míg ő magát fenékig üresíti,
s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot
a győztes ívet a jövő felé feszíti.

Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.
Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!
A mű marad s hordozza majd nyomát,
virágzóbban, mint emlékét hiánya.