Lator László: Erdő

Ez a váratlan villanófény,
üvegzápor, tűzbélű árnyék,
ez az erdő azt mondja: minden
ami szétesett, összeáll még.
Ami erőtlenül megadta
magát, visszabukott a földbe,
egyszerre feltör mindenünnen,
kavarogva és tündökölve.
A lakatlan, alakja vesztett
anyag vak odvát odahagyva
megindul, árad, újra testet
képzel egy lelkes pillanatban.

Ez az erdő azt mondja: semmi
nem vész el, ezt ismétli egyre.
Ami szétzüllött, újrakezdi,
egyetlen ízét sem feledve.
Vagy csak azt mondja ez az erdő,
amire szomjazik a szellem?
Hogy is vallhatna mérhetetlen
erejével az élet ellen?

Nem, az erdő azt mondja: semmi
fel nem támad ujjongva, minden
szétrothad odakinn, akár benn,
a húsunkban, a sejtjeinkben.
Lesz, ami volt, de ami lesz, nem
ugyanaz lesz, valami másba
megy át, van esély, meglehet, de
nem test szerint feltámadásra.

Ez az erdő azt mondja – semmit
nem mond, nem mondja azt se, ezt se.
Ez az erdő csak arra van, hogy
a balekokat hitegesse.
Ez az erdő – mit tudom én, mit?
Mondhatja ezt, mondhatja azt is.

Magába szív, kivet magából.
Egyszerre küld is meg maraszt is.

In: Lator László: A tér, a tárgyak. Budapest: Európa, 2006.

"Lator László a kevés versű költők között is szűkszavúnak számít (...). Ahogy mondani szokás, a válogatott verseit írja. Az ő esetében ez nem afféle kritikusi közhely. Műfordítói életműve és különféle nyilvános irodalmi szereplései fényesen bizonyítják, hogy a költői mesterség minden fortélyát fölényesen birtokolja. (...) Csak akkor szólal meg versben, ha arról a tovább nem bontható tudati tapasztalatról van közlendője, amelyben a líra algoritmusát találta meg. Sokféle költészetfelfogás létezik, Latoré ilyen. Lírájának középpontjában nem a költő személyes énje áll. Felfogása szerint a vers amúgy is megfigyelések, tapasztalatok, érzések, tudatállapotok egymásra rakódott, egymásba préselt rétegeiből keletkezik. Ez a felfogás rajta hagyta nyomát nyelvszemléletén, amely a nyelvkritikai kérdésfelvetésre a nyelvi intenzitás fokozásában találta meg a saját válaszát, és ez alakította poétikáját, amelyet a szerkezeti-verstechnikai integritás új és új lehetőségeinek kutatása jellemez; ily módon tehát egész költői pályáját ez határozta meg."

Ferencz Győző: "Fehér-izzáson szénsötét". Lator László költészetéről.

In: Ferencz Győző: Körvonalak a ködben. Tanulmányok költészetről. Budapest: L'Harmattan Kiadó, 2014.

Szabó Magda: Madár

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

Han Kang: Növényevő

"Milyen dimenzióba távozhatott a húsától vedlő kígyóként megszabaduló Jonghje lelke? Inhjének eszébe jut a fejen álló testvére képe. Összekeverte volna a kórház betonpadlóját az erdő puha földjével? Jonghje teste erős fatörzzsé változott, kezéből fehér gyökerek nőttek, és a sötét földbe markoltak? Az ég felé nyújtotta lábát, míg karja a föld magjáig hatolt? Háta feszesen egyenes, hogy megtámassza a kétirányú növekedést? Ahogy a nap sugarai fürdetik Jonghje testét, ő sejtjeibe szívja a földben található vizet, hogy az ágyékából virág nőhessen? Vajon akkor ébredt mindez a lelkébe, amikor fejjel lefelé állt, és felkínálta teste minden pórusát?"

(részlet, Han Kang: Növényevő, Budapest: Jelenkor, 2017.)

"De a regény helyszíne a világ bármelyik mostani nagyvárosa lehetne, szereplői esendő viszonyaikkal, kísértéseikkel, szenvedésükkel bárhonnan jöhetnének. Alapproblémája – nőként másmilyennek lenni a többségi világban úgy, hogy ez az eltérés nem sért tabut és egyáltalán nem ütközik a többség morális vagy törvényi normáival, a többség mégis megtorolja a választást – ugyancsak egyetemes és közérthető, mint ahogyan a főhős megőrülésének fokozatai is felfoghatók a világ minden olyan pontján, ahol a Növényevőhöz hasonló könyveket kézbe vesznek."

Csuhai István: Az a kékeslila folt. In: ÉS, 2017. május 19.

Szepesi Attila emlékére

"Az ábrahámhegyi kertet még sosem láttam márciusban. Csak nyári és őszi arcát ismerem. A téli hónapokban lélek sem téved ide. Kikeletkor viszont a avarégetés ideje jön el. Ez mindig is apósom feladata volt: bizalmi munka, melyet véletlenül sem bízott volna magamfajta verselőre, akit amúgy sem tud a világban elhelyezni. Elfogad, de azzal a gyanakvó gesztussal, amivel a vándorköszörűsöket vagy a levitézlett handlékat szokás.

Most azonban, hogy túllépett a nyolcvanadikon, és gyakran tűnődik azon, hogy évei számát tekintve túlélte már apját, a jóemlékű gulácsi tanítót, sőt mindkét nagyapját is, úgy döntött, hogy a kert körüli munkákat rámtestálja. Kivéve persze a szőlő körüli teendőket. Bacchus plántája szent a Balaton-Felvidéken és nem költő keze alá való. Ahhoz azért ragaszkodott, és nem egészen alaptalanul, hogy kisebbik fiam is jelen legyen a feladatok ismertetésekor, akinek gyakorlati érzékében jobban megbízik, mint a vejéében...

Ilyenkor, márciusban a táj kitárul. Korábbi meghitt zártsága tágassággá tűnik át. A kopár cserjéken túl látszik az alsó házak sora. Kilátszanak a nyáron lombrejtette madárfészkek: a sárgarigóé, melyet egy tölgy vízszintes villájába szőtt Pán füttyös madara, meg a feketerigóé az orgonabokorban.

A Balaton egyik percben borongós, a másikban derűs, ahogy a felhők szeszélyesen futkosnak fölötte..."

Szepesi Attila: Rigó a cédruson. (Részlet). In: Szepesi Attila: Tündérek és katonák. Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2002.

Szepesi Attiláról

Gerald Martin: Gabriel García Márquez – Egy élet

Gerald Martin  Gabriel García Márquez – Egy élet című életrajza 2009-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

A pittsburghi egyetem irodalomprofesszora 1990-től 2008-ig kísérte végig García Márquez életét, a 18 év alatt mintegy 300 interjút készített az író családtagjaival, barátaival, többek között az édesanyjával, de még Fidel Castro-t is sikerült szóra bírnia. A könyv terjedelme önmagáért beszél, pedig a közel 700 oldal csak a rövid változat, a hosszú verzió 2000 oldal 600 oldalnyi lábjegyzettel. A biográfus persze mindig nehéz helyzetben van, különösen így van ez egy hivatalos életrajzíróval, megtűrt személy az író körül, a másik gond a tények pontossága és megbízhatósága terén adódik, mennyire bízzon meg az ember egy ilyen nagy történetmondóban, aki „élete legtöbb, jól ismert történetét számos különböző változatban meséli el…” De Gerald Martin nem adta fel, megszállottságát az is mutatja, hogy szakadó esőben eltöltött egy éjszakát Aracataca főterén, csak hogy magába szívhassa a kisváros hangulatát, ahol az író született.

A három részre tagolódó könyv első fejezetében a szülőföldet állítja középpontba, bemutatva Latin-Amerika történetét, azt a különös atmoszférájú világot, ahonnan az író elindult és később Bogotában sikeres újságíró lett.

A második részben García Márquez európai utazásait, a kubai forradalommal való kapcsolatát, a sikert hozó, nagy mű megírásáig vezető útját vázolja fel. A Száz év magány megszületésének leltára: 18 hónap, 1300 oldal (490 lett a regény), 30 ezer cigaretta és 120 ezer peso tartozás. A kész művet feleségével, Mercedessel csak két részletben tudták feladni az argentin kiadónak, mert egyszerre nem tudták kifizetni a postadíjat. Feltehetnénk a kérdést, fontosak-e az ilyen jellegű információk egy mű keletkezéstörténetéhez, de egy részletes, aprólékos biográfiához hozzátartoznak ezek az adatok is. „Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta" - írta Pablo Neruda a 30 millió példányban kiadott, 35 nyelven olvasható regényről.

A harmadik részben Martin a befutott, ismert író, A pátriárka alkonya, az Egy előre bejelentett gyilkosság szerzőjének portréját árnyalja tovább, részletesen számol be az 1982-ben kapott Nobel-díjról. Mintha egy filmet látnánk, kockáról kockára tudósít az eseményekről, az író minden jelentős megmozdulásáról, a nyakába szakadt népszerűségről és sikerről. A Nobel-díj után 1985-ben megszületett García Márquez talán legnépszerűbb és legolvasottabb műve, a Szerelem a kolera idején, Fermina Daza és Florentino Ariza ötvenhárom év, hét hónap és tizenegy nap után beteljesedett szerelméről, amiről Thomas Pynchon így ír: „… soha nem olvastam a bámulatos utolsó fejezethez hasonlót, ami olyan, akár egy szimfónia, biztos a saját dinamikájában és tempójában, s maga is úgy mozog, akár egy folyami hajó…”

Az életrajzot jegyzetapparátus és bibliográfia egészíti ki, tanulmányozhatjuk García Márquez családfáját, és gazdag fotóanyagot találunk életének legfontosabb állomásairól.

Gerald Martin műve monumentális vállalkozás, amelyben a szakszerűség ötvöződik a közvetlen stílussal, a kritikai él a humorral, s mindeközben személyes portrét kapunk mindannyiunk szeretett Gabo-járól.

Szabó T. Anna: Filoméla

Madár voltam egykor, madár leszek:
épp csak átmenetileg vagyok ember.
Szállok, dalolok, őrzöm fészkemet.

Sármány, poszáta, rigó, vadgalamb,
csilpcsalp füzike, cinke, szürkebegy:
tőlem zsizsereg és beszél a lomb.

Légbuborékos jég alá bukom,
mint feketefejű búvármadár,
pöttyök gyöngyöznek zsíros tollamon.

Szállok a sötétedő víz felett,
tűcsőrű, fehér tündércsér vagyok,
befogom a sóspermetű szelet.

Kígyászkeselyű: elszántan futok,
táplálékot les örvös, vad szemem,
tekereg, szisszen: rögtön lecsapok.

Nádlábam felett hullámzó nyakam
rózsaszín, mint horizont csíkja este.
Flamingó vagyok, megperzselt a nap.

Makkot török, rikoltok, csárogok,
kíváncsiskodom, szarkákkal verekszem,
izgága, szemtelen szajkó vagyok.

Agyagüregből zurranok elő,
kékbarna villogású szalakóta,
a gyors vadász, a parti fészkelő.

Remeterigó: énekem meleg,
felcsipkézi a tömött lombú fákat.
Sárból építem csészefészkemet.

És végül ott vagyok, ha minden elhagy,
dalommal mézezem a hűvös éjt:

fülemülecsattogásban alhatsz.

Elbeszélem a történetemet,
a bántalmat, mi emberbőrben ért…
Ki érti? Mindig lesz, aki megért!