Azúrkék világ: az Adria irodalma

"A végtelenséget, a nagyvilág kapuját jelentő tenger nekünk, magyaroknak – kétség nem férhet hozzá – a kék Adria. Ez a tenger van hozzánk a legközelebb, és a magyar-horvát állami közösség évszázadai okán ez az egyetlen, amelyhez van történelmi közünk. Így a magyar művelődés múltjában is gazdag színekkel jelenik meg latin krónikáinktól kezdve, melyek beszámolnak Könyves Kálmán útjáról Dalmáciába vagy IV. Béla meneküléséről. Az Adriai tengernek szirénája pedig maga a költő és hadvezér Zrínyi Miklós. Az Adria-élmény – vágyakozás és kíváncsiság, a mediterrán világ iránti vonzalom – számos változatát megtaláljuk későbbi irodalmunkban is, a romantika korától kezdve szinte folyamatosan a XX. század közepéig” – írja a Magyar írók az Adrián bevezetőjében Kiss Gy. Csaba, a kötet szerkesztője.

Az antológia a XIX. század közepétől a második világháború végéig megjelent szépirodalmi művekből válogat. A szerzők között szerepel Jókai Mór, aki két regényében is foglalkozott az adriai tájakkal (A játékos, aki nyer – 1882; A három márványfej – 1887), Molnár Ferenc több műve Fiuméban és környékén játszódik. Herczeg Ferenc saját vitorlásával megtett kalandjait írta meg Szelek szárnyán címmel. Hunyady Sándor, Márai Sándor és Heltai Jenő a századforduló jellegzetes elbeszélői formáiban idézik meg az adriai tengert. Kosztolányi Dezső 1914 előtti nyaralásainak emlékét idézi meg az Esti Kornélban. Az esszéíró Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós a mediterrán világban szemlélődnek.

Szintén Kiss Gy. Csaba szerkesztésében jelent meg az Adriai képek: magyar útirajzok című antológia. Az összeállításban 17 szerző szerepel, a XVIII. század végétől az 1930-as évekig kísérheti végig az olvasó a magyar földrajztudósok, utazók, politikusok szemével az Adriai-tenger állat- és növényvilágát, a szigetek életét. Részleteket olvashatunk Teleki Domokos útirajzíró Hazai utazások című könyvéből, Leidenfrost Gyula (1885-1967) tengerkutató, biológus 1937-ben kiadott Kék Adria című művéből, és Kenedi Géza, az első komoly bédekkeríró könyvéből, amely Fiume, Abbázia, Kvarnero címmel jelent meg 1884-ben. 1859 és 1861 között katonai szolgálatát töltötte az adriai partokon Herman Ottó, aki úti naplójában örökítette meg benyomásait.

Az útirajzok után fontos kiemelni két történelmi munkát, amelyek a térség széles körű földrajzi, történeti, kulturális áttekintését adják. Az egyik a Borovszky Samu szerkesztésében megjelent Magyarország vármegyéi és városai 6. kötete, a Fiume és a magyar-horváth tengerpart (1900), a másik az Osztrák-magyar monarchia írásban és képben című monumentális munka, amelynek a térségre vonatkozó kötetei: Az osztrák tengermellék és Dalmáczia (1892), Fiume és Horváth-Szlavonország, Bosznia és Herczegovina (1901). Mindkét munkát olvashatjuk már online változatban is.

Időzzünk még egy kicsit a századfordulón, s nézzünk bele a Magyar Adria Egyesület gondozásában, 1911 és 1944 között, Fiuméban megjelenő, a Tenger című lap 1912-es évfolyamába, amely szintén elérhető elektronikus formában is. Olvashatunk a különböző tengerek parti homokjának keletkezéséről és a homokszemek alakjáról, a Titanic gőzös 1912. ápr. 14-i katasztrófájáról, megismerhetjük a hadihajózás tízparancsolatát, amelynek a X. pontja: Mérlegelj és merészelj, bemutatják a lübecki Drager cég első tömlőnélküli búvár-készülékét, amelynek percenként 2 liter élenyt (oxigént) kell fejlesztenie, s beszámolnak arról is, hogy Trieszt közelében a halászok rekord mennyiségű, 80.000 kg halat fogtak egyetlen húzással.

Evezzünk át a XXI. századba, Predrag Matvejević A Földközi-tenger: tájak, népek, kultúrák (2006) (mediterrán breviárium) című könyve három részből áll. Az elsőben, a Breviáriumban a világítótornyok, halpiacok, sirályok, tengeri szelek stb. jellegzetességeiről olvashatunk. Az elrendezés ugyan enciklopédikus, de az esszéisztikus elbeszélésmód személyes élményeinket és olvasmányainkat egyaránt felidézi. A második részben (Térképek) a régi térképeket hívja segítségül az utazáshoz, s közben a kartográfia tudományának történetével és fajtáival is megismerkedhetünk. A harmadikban, a Glosszáriumban, a tengerrel, mediterránummal kapcsolatos kifejezések eredetét magyarázza. A görögök például többféleképpen nevezték a tengert: a tenger mint anyag: pelagosz, mint látvány: pontosz, mint térség és út: thalassza, de a hajók, a szigetek formáinak számtalan változatáról, a növény- és állatvilág, a mediterrán élet jellegzetes világának eredetéről is olvashatunk.

Fiume városa jelentős szerepet töltött be a magyar történelemben és kultúrában egyaránt.

2003. okt. 3-4-én Fiume és a magyar kultúra címmel szimpóziumot rendeztek Fiuméban, hogy föltárják azt a gazdag kulturális hagyományt, amit a város magyar kapcsolatai jelentettek a XIX. században és a XX. század első felében. A tanácskozás anyaga Fiume és a magyar kultúra (2004) címmel könyv formájában is megjelent 2004-ben Kiss Gy. Csaba szerkesztésében. A bevezető előadást Nedjeljko Fabrio, A város az Adrián szerzője tartotta. A konferencia előadó között találjuk Fábri Annát, Mann Jolánt, Fried Ilonát, akinek két könyve is Fiuméval foglalkozik (Emlékek városa, Fiume (2001), Fiume (2004). Kósa László Az Észak-Adria mint üdülőhely az Osztrák-Magyar Monarchiában című előadásában a XIX. század második felében gyors fejlődésnek induló Kvarner-öböl és Isztria fürdőkultúráját mutatja be. A legnépszerűbb két üdülőhely Abbázia és Crikvenica volt, a magyar írók által is kedvelt fürdővárosról 1895-ben már azt írták: „kitűnő tartózkodási helye az üdülőknek és az élet harcában kifáradt, kimerült egyéneknek.” Járt itt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Ady és Molnár Ferenc is.

Ladányi István a Fiume a magyar népi emlékezetben című előadásában egy másik oldaláról mutatja be Fiumét, nevezetesen a hadihajók és kivándorlóhajók kikötőjeként. 1873 és 1913 között 1,3 millióan emigráltak Amerikába, s a kivándorlók jelentős hányada Fiumében szállt hajóra. Az ún. kivándorlódalok soraiban az Adria a hazától való elszakadást jelenti: /„Adria hűs tenger, játszik a hulláma, /Azon menek, kis angyalom, Dél-Amerikába”/

Domonkos László A kicserélt város (2010) című könyvének gerincét Fiume történetének áttekintése adja (a bevezető tanulmányt Mák Ferenc írta), s olyan politikai, kultúrtörténeti érdekességre hívja fel a figyelmünket, mint Jókai Mórnak az 1861-ben tett fiumei látogatását követően az Országgyűlés ülésén elhangzott felszólalása: „Fiume nem szerelmes se belénk, se a horvátokba csupa merő sympathiából, de ragaszkodik hozzánk helyesen felfogott önérdekből; s mi viszont gyámolítjuk Fiumét helyesen felfogott állami érdekből, s ezen reális érdekek kielégítésében Horvát-Szlavonországnak éppen úgy van része, mint nekünk. De nemzetiségi propagandát csinálni se az egyikünk, se a másikunk ne menjen oda, mert csukott ajtókra talál.” Kánya Emília, aki 20 évig élt lányával Fiumében, Réges-régi idők – Egy 19. századi írónő emlékiratai című kötetében megrajzolta Fiume mindennapi életét, magyar polgárait. Ám Domonkos könyvéből megismerhetjük Fiume mai arcát is, interkulturális közvetítő szerepét, s a további tájékozódásunkat kiváló bibliográfia, névmutató és képanyag segíti.

Összeállításunk végén az Adria világához szorosan kötődő két kortárs szerző munkáiról szólunk. Az egyik a horvát új-történelmi regényként emlegetett Nedjeljko Fabrio Adria- trilógiája: (Város az Adrián (1994), Bereniké fürtje (2004), Triemeron (2006). A regényfolyam tere Fiume és az adriai partok, ahol horvátok, magyarok, olaszok életútjai kereszteződnek, a másfél évszázadnyi időszakot átfogó trilógiában felvázolt szereplők az európai politikai döntések szenvedő alanyai. „Regényeimben a kisemberek szenvednek a történelemtől; mindig akkor válnak áldozattá, amikor elhiszik, hogy a történelem egy új világba vezeti el őket. Ez egy új történelemszemlélet, amely szerint a történelem meddőség, halál, őrület” – nyilatkozta az író a Város az Adrián magyar kiadása alkalmából a Magyar Narancs 1995. június 1-i számában.

A vajdasági Palicson élő Tolnai Ottó verseinek egyik fő motívuma a mediterránum, az Adria, az azúr világa. A hatvanas évek Adria verseire (Sirálymellcsont, 1967) a tenger birtoklása jellemző, a teljes azonosulás a közeggel, a nyolcvanas éveket a legitimációs igény hatja át (Vidéki Orfeusz 1983), a Balkáni babérban (2001) az éltető közeg elvesztése kerül a középpontba – írja Ladányi István A Sirálymellcsonttól a Balkáni babérig : az Adria-motívum változásai Tolnai Ottó költészetében című tanulmányában.

Az Árvacsáth (1992) című kötet egyik vezérmotívuma is az Adria:

árvacsáth

még elbujdoshatnék valamelyik kis adriai szigeten

tán azon (nem emlékszem már a nevére pedig a tanti

kizárólag csak ott azon a szigeten volt hajlandó

üdülni ott azon amelyen sűrű őserdő nőtt

és a közepén édesvizű kis tó csillog

csak ott azon mert hát palics nélkül

a tengeren sem tudtunk meglenni)

még elbujdoshatnék valamelyik kis adriai szigeten

csak vinném hordanám át a vásznakra a kéket

amelyek valójában zöldek

ezt désiré írta egy raguzai anzixon

mármint hogy azért isteni adriánkon a kék mert zöld

én meg visszaírtam neki

hiszen mégiscsak én vagyok a családban a piktor

visszaírtam és nem csak azért hogy megzavarjam kissé a poétát

visszaírtam neki hogy azaz indigó

igen adriánk nekem mind inkább indigóban ég

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

"Az 1994-es keltezésű Valaki jár a fák hegyén az erdélyi és az egyetemes magyar költészetnek, a vallási-spirituális létélményekkel telítődő elégikus-gondolati vallomáslírának, egyszersmind egy diabolikus történelmiséget megszenvedett lélek (poszt)modern, posztkoloniális bizonytalansághangulatában, rezignációjában létösszegző számadásnak egy remeke. Emblematikus, összefoglaló kompozíció, önportré és üzenet, bensőséges konfesszió és távlatos világképkonstrukció, sorsatmoszferikus embermegjelenítés és archaikusan megtisztított mindenséglátomás."

Bertha Zoltán: "Valaki jár a fák hegyén". Egy Kányádi-versremek és környéke In: Tanulmányok Kányádi Sándorról. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004.

A Helikon Kiadó Hangzó Helikon sorozatának első kiadványa volt a Kaláka együttes Kányádi Sándor megzenésített verseit tartalmazó CD és verseskönyv.

Németh Zoltán: Állati férj: (Fehér gólya - Ciconia ciconia ciconia) részlet

"Évek teltek el.
Az ősz megviselt,
de a perzselő nyár is,
még inkább a tavasz,
legjobban a tél.
És minden madárnyelvet megtanultam én.

Eleinte magányos voltam egy üvegkalitkában.
Eleinte szédültem a magasságtól.
Eleinte teljesen egyedül lebegtem folyamatosan.
Eleinte ültem fönt egyedül, pontos érzelmek nélkül.

Felkelt a nap,
és nem volt mire gondolnom,
sötét lett,
és nem volt mire gondolnom.
Az első napokban egész éjjeleket nem aludtam.
Rettegtem a viharoktól,
élő villámhárító voltam,
felszúrva az égbe.
Az egyik télen lefagyott a kisujjam.
Nyilvánosan kellett vizelnem és ürítenem.
A polgármesteri hivatal hordatta el.

Mit jelent a pontos érzelmek kifejezés?
Azt, hogy nem volt viszony,
amelyhez hozzá tudtam volna kapcsolni
magamat és az érzelmeimet,
és így képzelt kapcsolatok elszakadó hálói
himbáltak, sodortak tova.
Megszűnt minden erő,
amely az emberi világhoz kötött.

Egy idő után nem volt gond fészkem szélére
ülnie sem verébnek, sem macskabagolynak,
nem volt gond, hogy megértsem,
mit jelent az emberi történelem
madarak nyelvén.

A beteg példányok számára
ez a fészek lett a menedékállomás.
Kötöztem sebet,
rögzítettem törött szárnyat,
dédelgettem anyátlan árvát.
A madárdal opera volt lelkemnek,
mintha apró szárnyak simogatták volna a tarkóm,
úgy csilingelt minden hang rajtam.
Szurok Galamb! hó Veréb! zöld Gólya!, kék Vércse!
Nincs nyelv, amelyen elmondható
az élet, amelyet Veletek éltem.

Ekkor már nem voltak velem könyveim,
amelyeket a gólyafészekbe vittem.
Albert Camus: Közöny, Platón: A lakoma,
Dante: Isteni színjáték, A német romantikus líra
antológiája, Beckett trilógiája, kb. tíz könyv.
A nap szétmarta, az eső szétáztatta őket,
bár óvtam testemmel mindet,
végül szétcsipkedték a madarak.

Az egészen természetes,
hogy az állatok is mind
a maguk módján hálálták meg a szeretetet.
Különösen egy fiatal gólyalány.
Szülei elpusztultak a viharban,
és én neveltem föl
abból a rengeteg békából, gyíkból,
egérből, halból,
amelyet a baglyok és kócsagok hordtak fészkembe.
Szeretőm lett.

Gyengédebb, okosabb, izgatóbb nő nem létezhet
a világegyetemben, mint ő.
A szeretet minden jelével elhalmozott.
Egyetlen, végtelen nászban éltünk
heteken, hónapokon át.

Nincs kecsesebb állat, mint egy gólyalány.
Fekete és fehér, igen és nem, apollói és dionüszoszi.
A gólyafiókák már négyhetes korukban Nietzschét olvasnak,
hathetesen órákig tudnak beszélni
Platón ideatanának nyelvfilozófiai aspektusairól
és az atomfizika lehetőségeiről.
A madarak hihetetlenek,
és mi semmit sem tudunk róluk.
Dinoszauruszok, akik
végigkövették az emberi faj ontogenezisét,
és mindent,
amit az ember feltalált,
megtanultak ők is,
követték a magasból,
szárnyalásuk közben.

Jaj, az én izmos gólyalányom, gólyakisasszonyom!
Amikor az első afrikai útjára készült,
szinte a szíve szakadt meg,
teljesen kiborult, amikor rádöbbent,
hogy ő egy palearktiszti vándormadár,
és így Dél-Afrikába kell vándorolnia,
12 000 kilométert.
Szeptembertől februárig
szex, ölelés, gyengédség,
szerelmes szavak, becézgetés nélkül.
Napokig sírtunk."

Németh Zoltán: Állati férj: Fehér gólya. (Ciciniaciconiaciconia). In: Kalligram. 2016. július-augusztus.

Németh Zoltán: Állati férj. Kalligram Kiadó, 2016.

"A pszeudo-személyes mező határformájaként jelentkező poszthumán költészet egyik tétje épp az lehet, hogy az organikus újraképzése mennyiben eredményezheti a nem-emberi vitalitás hangjának feltalálását, vagyis a humanizmus dekonstrukciója hogyan válhat olyan mitopoétikus termeléssé, amely felszabadítja az antropológiai gépezet által elfojtott és kiszervezett alternatív szubjektivitásformákat. A technodeterminalista transzhumán nézetekkel szemben tehát a poszthumán gondolat alapja egy olyan nem-esszencialista antropológia, amelyet nem az ember bevégzésének és meghaladásának eszkatologikus gesztusai érdekelnek, hanem az ember radikális képlékenységének megnyitása a nem-emberi irányában. A személytelenítés ebben az összefüggésben a hangok proliferációjához vezet, hiszen a nem-emberi kísértetechók felszabadítása az emberi bensőségesség intim nyelveként megértett lírai beszédet szökésvonalak hálózatára bontja föl, amelyben az organikusság kódjai szabadon áramlanak emberi és nem-emberi jelentésterek között. A poszthumán dekonstrukciónak ezt a működését Gilles Deleuze és Félix Guattari alapján poétikai "leendések" (devenir) mátrixaként is le lehet írni, melynek több formája azonosítható a pszeudo-személyes mező határvidékén."

Nemes Z. Márió: "Egy tizenöt centiméteres, hetvengrammos nő férje lettem." Németh Zoltán: Állati férj. (részlet) In. Alföld. 2018. 1. Állat tematikus szám.