valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
"Az 1994-es keltezésű Valaki jár a fák hegyén az erdélyi és az egyetemes magyar költészetnek, a vallási-spirituális létélményekkel telítődő elégikus-gondolati vallomáslírának, egyszersmind egy diabolikus történelmiséget megszenvedett lélek (poszt)modern, posztkoloniális bizonytalansághangulatában, rezignációjában létösszegző számadásnak egy remeke. Emblematikus, összefoglaló kompozíció, önportré és üzenet, bensőséges konfesszió és távlatos világképkonstrukció, sorsatmoszferikus embermegjelenítés és archaikusan megtisztított mindenséglátomás."
