Azúrkék világ: az Adria irodalma

"A végtelenséget, a nagyvilág kapuját jelentő tenger nekünk, magyaroknak – kétség nem férhet hozzá – a kék Adria. Ez a tenger van hozzánk a legközelebb, és a magyar-horvát állami közösség évszázadai okán ez az egyetlen, amelyhez van történelmi közünk. Így a magyar művelődés múltjában is gazdag színekkel jelenik meg latin krónikáinktól kezdve, melyek beszámolnak Könyves Kálmán útjáról Dalmáciába vagy IV. Béla meneküléséről. Az Adriai tengernek szirénája pedig maga a költő és hadvezér Zrínyi Miklós. Az Adria-élmény – vágyakozás és kíváncsiság, a mediterrán világ iránti vonzalom – számos változatát megtaláljuk későbbi irodalmunkban is, a romantika korától kezdve szinte folyamatosan a XX. század közepéig” – írja a Magyar írók az Adrián bevezetőjében Kiss Gy. Csaba, a kötet szerkesztője.

Az antológia a XIX. század közepétől a második világháború végéig megjelent szépirodalmi művekből válogat. A szerzők között szerepel Jókai Mór, aki két regényében is foglalkozott az adriai tájakkal (A játékos, aki nyer – 1882; A három márványfej – 1887), Molnár Ferenc több műve Fiuméban és környékén játszódik. Herczeg Ferenc saját vitorlásával megtett kalandjait írta meg Szelek szárnyán címmel. Hunyady Sándor, Márai Sándor és Heltai Jenő a századforduló jellegzetes elbeszélői formáiban idézik meg az adriai tengert. Kosztolányi Dezső 1914 előtti nyaralásainak emlékét idézi meg az Esti Kornélban. Az esszéíró Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós a mediterrán világban szemlélődnek.

Szintén Kiss Gy. Csaba szerkesztésében jelent meg az Adriai képek: magyar útirajzok című antológia. Az összeállításban 17 szerző szerepel, a XVIII. század végétől az 1930-as évekig kísérheti végig az olvasó a magyar földrajztudósok, utazók, politikusok szemével az Adriai-tenger állat- és növényvilágát, a szigetek életét. Részleteket olvashatunk Teleki Domokos útirajzíró Hazai utazások című könyvéből, Leidenfrost Gyula (1885-1967) tengerkutató, biológus 1937-ben kiadott Kék Adria című művéből, és Kenedi Géza, az első komoly bédekkeríró könyvéből, amely Fiume, Abbázia, Kvarnero címmel jelent meg 1884-ben. 1859 és 1861 között katonai szolgálatát töltötte az adriai partokon Herman Ottó, aki úti naplójában örökítette meg benyomásait.

Az útirajzok után fontos kiemelni két történelmi munkát, amelyek a térség széles körű földrajzi, történeti, kulturális áttekintését adják. Az egyik a Borovszky Samu szerkesztésében megjelent Magyarország vármegyéi és városai 6. kötete, a Fiume és a magyar-horváth tengerpart (1900), a másik az Osztrák-magyar monarchia írásban és képben című monumentális munka, amelynek a térségre vonatkozó kötetei: Az osztrák tengermellék és Dalmáczia (1892), Fiume és Horváth-Szlavonország, Bosznia és Herczegovina (1901). Mindkét munkát olvashatjuk már online változatban is.

Időzzünk még egy kicsit a századfordulón, s nézzünk bele a Magyar Adria Egyesület gondozásában, 1911 és 1944 között, Fiuméban megjelenő, a Tenger című lap 1912-es évfolyamába, amely szintén elérhető elektronikus formában is. Olvashatunk a különböző tengerek parti homokjának keletkezéséről és a homokszemek alakjáról, a Titanic gőzös 1912. ápr. 14-i katasztrófájáról, megismerhetjük a hadihajózás tízparancsolatát, amelynek a X. pontja: Mérlegelj és merészelj, bemutatják a lübecki Drager cég első tömlőnélküli búvár-készülékét, amelynek percenként 2 liter élenyt (oxigént) kell fejlesztenie, s beszámolnak arról is, hogy Trieszt közelében a halászok rekord mennyiségű, 80.000 kg halat fogtak egyetlen húzással.

Evezzünk át a XXI. századba, Predrag Matvejević A Földközi-tenger: tájak, népek, kultúrák (2006) (mediterrán breviárium) című könyve három részből áll. Az elsőben, a Breviáriumban a világítótornyok, halpiacok, sirályok, tengeri szelek stb. jellegzetességeiről olvashatunk. Az elrendezés ugyan enciklopédikus, de az esszéisztikus elbeszélésmód személyes élményeinket és olvasmányainkat egyaránt felidézi. A második részben (Térképek) a régi térképeket hívja segítségül az utazáshoz, s közben a kartográfia tudományának történetével és fajtáival is megismerkedhetünk. A harmadikban, a Glosszáriumban, a tengerrel, mediterránummal kapcsolatos kifejezések eredetét magyarázza. A görögök például többféleképpen nevezték a tengert: a tenger mint anyag: pelagosz, mint látvány: pontosz, mint térség és út: thalassza, de a hajók, a szigetek formáinak számtalan változatáról, a növény- és állatvilág, a mediterrán élet jellegzetes világának eredetéről is olvashatunk.

Fiume városa jelentős szerepet töltött be a magyar történelemben és kultúrában egyaránt.

2003. okt. 3-4-én Fiume és a magyar kultúra címmel szimpóziumot rendeztek Fiuméban, hogy föltárják azt a gazdag kulturális hagyományt, amit a város magyar kapcsolatai jelentettek a XIX. században és a XX. század első felében. A tanácskozás anyaga Fiume és a magyar kultúra (2004) címmel könyv formájában is megjelent 2004-ben Kiss Gy. Csaba szerkesztésében. A bevezető előadást Nedjeljko Fabrio, A város az Adrián szerzője tartotta. A konferencia előadó között találjuk Fábri Annát, Mann Jolánt, Fried Ilonát, akinek két könyve is Fiuméval foglalkozik (Emlékek városa, Fiume (2001), Fiume (2004). Kósa László Az Észak-Adria mint üdülőhely az Osztrák-Magyar Monarchiában című előadásában a XIX. század második felében gyors fejlődésnek induló Kvarner-öböl és Isztria fürdőkultúráját mutatja be. A legnépszerűbb két üdülőhely Abbázia és Crikvenica volt, a magyar írók által is kedvelt fürdővárosról 1895-ben már azt írták: „kitűnő tartózkodási helye az üdülőknek és az élet harcában kifáradt, kimerült egyéneknek.” Járt itt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Ady és Molnár Ferenc is.

Ladányi István a Fiume a magyar népi emlékezetben című előadásában egy másik oldaláról mutatja be Fiumét, nevezetesen a hadihajók és kivándorlóhajók kikötőjeként. 1873 és 1913 között 1,3 millióan emigráltak Amerikába, s a kivándorlók jelentős hányada Fiumében szállt hajóra. Az ún. kivándorlódalok soraiban az Adria a hazától való elszakadást jelenti: /„Adria hűs tenger, játszik a hulláma, /Azon menek, kis angyalom, Dél-Amerikába”/

Domonkos László A kicserélt város (2010) című könyvének gerincét Fiume történetének áttekintése adja (a bevezető tanulmányt Mák Ferenc írta), s olyan politikai, kultúrtörténeti érdekességre hívja fel a figyelmünket, mint Jókai Mórnak az 1861-ben tett fiumei látogatását követően az Országgyűlés ülésén elhangzott felszólalása: „Fiume nem szerelmes se belénk, se a horvátokba csupa merő sympathiából, de ragaszkodik hozzánk helyesen felfogott önérdekből; s mi viszont gyámolítjuk Fiumét helyesen felfogott állami érdekből, s ezen reális érdekek kielégítésében Horvát-Szlavonországnak éppen úgy van része, mint nekünk. De nemzetiségi propagandát csinálni se az egyikünk, se a másikunk ne menjen oda, mert csukott ajtókra talál.” Kánya Emília, aki 20 évig élt lányával Fiumében, Réges-régi idők – Egy 19. századi írónő emlékiratai című kötetében megrajzolta Fiume mindennapi életét, magyar polgárait. Ám Domonkos könyvéből megismerhetjük Fiume mai arcát is, interkulturális közvetítő szerepét, s a további tájékozódásunkat kiváló bibliográfia, névmutató és képanyag segíti.

Összeállításunk végén az Adria világához szorosan kötődő két kortárs szerző munkáiról szólunk. Az egyik a horvát új-történelmi regényként emlegetett Nedjeljko Fabrio Adria- trilógiája: (Város az Adrián (1994), Bereniké fürtje (2004), Triemeron (2006). A regényfolyam tere Fiume és az adriai partok, ahol horvátok, magyarok, olaszok életútjai kereszteződnek, a másfél évszázadnyi időszakot átfogó trilógiában felvázolt szereplők az európai politikai döntések szenvedő alanyai. „Regényeimben a kisemberek szenvednek a történelemtől; mindig akkor válnak áldozattá, amikor elhiszik, hogy a történelem egy új világba vezeti el őket. Ez egy új történelemszemlélet, amely szerint a történelem meddőség, halál, őrület” – nyilatkozta az író a Város az Adrián magyar kiadása alkalmából a Magyar Narancs 1995. június 1-i számában.

A vajdasági Palicson élő Tolnai Ottó verseinek egyik fő motívuma a mediterránum, az Adria, az azúr világa. A hatvanas évek Adria verseire (Sirálymellcsont, 1967) a tenger birtoklása jellemző, a teljes azonosulás a közeggel, a nyolcvanas éveket a legitimációs igény hatja át (Vidéki Orfeusz 1983), a Balkáni babérban (2001) az éltető közeg elvesztése kerül a középpontba – írja Ladányi István A Sirálymellcsonttól a Balkáni babérig : az Adria-motívum változásai Tolnai Ottó költészetében című tanulmányában.

Az Árvacsáth (1992) című kötet egyik vezérmotívuma is az Adria:

árvacsáth

még elbujdoshatnék valamelyik kis adriai szigeten

tán azon (nem emlékszem már a nevére pedig a tanti

kizárólag csak ott azon a szigeten volt hajlandó

üdülni ott azon amelyen sűrű őserdő nőtt

és a közepén édesvizű kis tó csillog

csak ott azon mert hát palics nélkül

a tengeren sem tudtunk meglenni)

még elbujdoshatnék valamelyik kis adriai szigeten

csak vinném hordanám át a vásznakra a kéket

amelyek valójában zöldek

ezt désiré írta egy raguzai anzixon

mármint hogy azért isteni adriánkon a kék mert zöld

én meg visszaírtam neki

hiszen mégiscsak én vagyok a családban a piktor

visszaírtam és nem csak azért hogy megzavarjam kissé a poétát

visszaírtam neki hogy azaz indigó

igen adriánk nekem mind inkább indigóban ég