Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek

Időknek ideje

phytoaforizma

"Mindën csak a időn múlik. Monta Öregapád. Akárhun vagyunk, akárhugyan vagyunk, mind ëggy, ëgyedű a idő nem mind ëggy. Mer a sok. Mindig sok. Sok idők vannak. Irdatlan nagyon telik a idő, órjássok idő telik mindën szëmpillanatba. Van olyan virág, ami csak ëgy napig íll. A páfrámvirág Szenjános nap északájján, aki asz leszëdi, örök boldogság vál valóra, node olyant embërfija nemtaláll. Akkor nincs máskor. Ēvirágzott. Vót, nincs. Maj lëssz. Ha lëssz. Ha lëssz maj. Mikor lëssz az a maj most! Olyan gyorsan telik a idő, osz mégsë változott sëmmi Ádámatyánk mëg Évanyánk óta. Ëzér kő tunnyi ínyi a idővē. Nem idő nékű. Mi ammá, hogy nincs időm! Vagy mënnyi kő má mekhānyi? Ëccërcsak, nem tunnyi mikor, betēnek a idők, má nem lëssz minek tēnyie, akkor főtámodunk. No akkor ēgyün a időknek ideje. Akkor ēgyün Krisztusurunk, és mindën időt visszaállítt akkorra, amikor még ē së kezdëtt tēnyi, ē së köllött vóna këzdenyije tēnyi, Adáméva idejire a Paradicsomkerbe. Olyan ez, minha a hangszallaglemeszt fordítva tëtted vóna fő. Vagy inkább mind amikor leesik a lánc a biciglin, osz levegőbe teker a embër. No akkor ēgyün a időknek ideje. Ez a örökkí valóság. Minden való ság örök kí van. Mindënkor, mindig. Ëccërcsak, ëccërre, ëffolytábo. Hát aszt embërfija ē nem tuggya kípzēnyi. Hogy az milyen lëssz. Ezér kő tunnyi ínyi a idővē, amíg még van. Mert ha meghalunk, má nem lëssz. Akkor má csak a örökkí valóság marad."

In: Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendarium. Pozsony, Kalligram, 2017.

(Fried István: Kisebbségtörténelem Csák Máté földjén. In: Helikon, 2018. január.)

Tandori Dezső: A Semmi Kéz

Egy vak madár azt hiszi, álmodott,
pedig csak megsímogattam a hátát,
        mit ő engedni nem szokott,
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha,
        de majd annak is lesz sora,
mikor néhány lelkünkkel tovatűnten,
egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben;
miféle előleg ez a halálra,
hogy megsímogatható volt a háta?

Szárnyra ki volt dobva a szürke toll,
ahogy álldogált a teljes sötétben,
       tudtam, ott vagyunk valahol:
nem is padlón, nem is csonk deszkalécen,
melyen parányi hő a talpnyoma,
       s még annyi se az örök éjszaka,
melyről tudnom kell, hogy két elürült szem
közvetíti bár tudatunkba, szűrten,
előleg ez a tiszta nemtudásra,
mit magunk is elérünk valahára.

Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz,
mely nem mutat se innenre, se túlra,
       nem kerül, el se vész,
mintha az idő ide-oda múlna;
ujjam alatt a hát mintázata
       nyugodt volt; mintha nem is látszana,
a csőr lassan kinyílt, nem lihegősen,
inkább csak mártózni valami hűsben,
mert a forróság a nem várt hatásra
a harminc grammnyi testet be- s bejárta.

És hangom szólt hozzá, az ismerős,
az örökké megválaszolhatatlan,
      három-verébnyi-ős
helyett ő állt világtalan-alakban,
mint kérdezetlenségünk válasza,
      melynek elég, hogy önmaga;
kezem távolodott kalitka-űrben,
nem érzett hullámlásába vegyülten,
s a másfél perc még-sosem-volt csodája
jó ok lett neki egy tollászkodásra.

Tandori összes műve, bibliográfia és szakirodalom a Digitális Irodalmi Akadémián.