Oravecz Imre az 1998-as nagy verses mű, a Halászóember, majd egy kivételes prózatrilógia után lírában írja tovább „családregényét”, amelynek a már magára maradt mesélő az egyetlen szereplője. A szülőfalujába visszatért költő sorra rögzíti a küzdelmes elmúlás tapasztalatait: 2016-os verseskötetének címadó versében mintha a szemünk előtt születne meg egy-egy élet majdani emlékezete.
Távozó fa
Kiszáradt a terasz mellett a cseresznyefa,
magam ültettem több, mint harminc éve,
hűséges volt hozzám,
ellentétben azokkal a nőkkel,
akikkel alatta üldögéltem,
árnyat adott
árnyat adott
és nagy szemű, ropogós cseresznyét,
ha nem fagyott le a virágja tavasszal,
mert korai fajta volt,
először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
tavaly nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,
az idén le kellett csonkolnom,
az egész korona csupaszon maradt,
kivéve egy véletlenül meghagyott vadhajtást a vezérág maradékán,
ha nem fagyott le a virágja tavasszal,
mert korai fajta volt,
először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
tavaly nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,
az idén le kellett csonkolnom,
az egész korona csupaszon maradt,
kivéve egy véletlenül meghagyott vadhajtást a vezérág maradékán,
egészen lent, szinte a törzsön,
az tavasszal kihajtott,
még nem hagyott itt egészen,
de faidőben mérve már csak percei lehetnek hátra.
az tavasszal kihajtott,
még nem hagyott itt egészen,
de faidőben mérve már csak percei lehetnek hátra.
