„Ó, be jó itt!... Veteményeskertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára, és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jóízű az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.” (Kármán József: Fanni hagyományai, részlet)
Gerald MartinGabriel García Márquez – Egy élet című életrajza 2009-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.
A pittsburghi egyetem irodalomprofesszora 1990-től 2008-ig kísérte végig García Márquez életét, a 18 év alatt mintegy 300 interjút készített az író családtagjaival, barátaival, többek között az édesanyjával, de még Fidel Castro-t is sikerült szóra bírnia. A könyv terjedelme önmagáért beszél, pedig a közel 700 oldal csak a rövid változat, a hosszú verzió 2000 oldal 600 oldalnyi lábjegyzettel. A biográfus persze mindig nehéz helyzetben van, különösen így van ez egy hivatalos életrajzíróval, megtűrt személy az író körül, a másik gond a tények pontossága és megbízhatósága terén adódik, mennyire bízzon meg az ember egy ilyen nagy történetmondóban, aki „élete legtöbb, jól ismert történetét számos különböző változatban meséli el…” De Gerald Martin nem adta fel, megszállottságát az is mutatja, hogy szakadó esőben eltöltött egy éjszakát Aracataca főterén, csak hogy magába szívhassa a kisváros hangulatát, ahol az író született.
A három részre tagolódó könyv első fejezetében a szülőföldet állítja középpontba, bemutatva Latin-Amerika történetét, azt a különös atmoszférájú világot, ahonnan az író elindult és később Bogotában sikeres újságíró lett.
A második részben García Márquez európai utazásait, a kubai forradalommal való kapcsolatát, a sikert hozó, nagy mű megírásáig vezető útját vázolja fel. A Száz év magány megszületésének leltára: 18 hónap, 1300 oldal (490 lett a regény), 30 ezer cigaretta és 120 ezer peso tartozás. A kész művet feleségével, Mercedessel csak két részletben tudták feladni az argentin kiadónak, mert egyszerre nem tudták kifizetni a postadíjat. Feltehetnénk a kérdést, fontosak-e az ilyen jellegű információk egy mű keletkezéstörténetéhez, de egy részletes, aprólékos biográfiához hozzátartoznak ezek az adatok is. „Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta" - írta Pablo Neruda a 30 millió példányban kiadott, 35 nyelven olvasható regényről.
A harmadik részben Martin a befutott, ismert író, A pátriárka alkonya, az Egy előre bejelentett gyilkosság szerzőjének portréját árnyalja tovább, részletesen számol be az 1982-ben kapott Nobel-díjról. Mintha egy filmet látnánk, kockáról kockára tudósít az eseményekről, az író minden jelentős megmozdulásáról, a nyakába szakadt népszerűségről és sikerről. A Nobel-díj után 1985-ben megszületett García Márquez talán legnépszerűbb és legolvasottabb műve, a Szerelem a kolera idején, Fermina Daza és Florentino Ariza ötvenhárom év, hét hónap és tizenegy nap után beteljesedett szerelméről, amiről Thomas Pynchon így ír: „… soha nem olvastam a bámulatos utolsó fejezethez hasonlót, ami olyan, akár egy szimfónia, biztos a saját dinamikájában és tempójában, s maga is úgy mozog, akár egy folyami hajó…”
Az életrajzot jegyzetapparátus és bibliográfia egészíti ki, tanulmányozhatjuk García Márquez családfáját, és gazdag fotóanyagot találunk életének legfontosabb állomásairól.
Gerald Martin műve monumentális vállalkozás, amelyben a szakszerűség ötvöződik a közvetlen stílussal, a kritikai él a humorral, s mindeközben személyes portrét kapunk mindannyiunk szeretett Gabo-járól.
Sötétedés előtt negyed órával az ablakom előtti fára száll egy feketerigó, és öt-hat percig önfeledten csetteg egy ágon, a fejemmel egy vonalban, hozzám közel, nem zavarja, hogy az üvegen át nézem, aztán tovaröppen, ezt mindennap megcselekszi, mindennap minden azonos: a jókedv, a kotta, az elhelyezkedés, a távozás iránya, a bizalom irántam, csak az időpont változik, mindennap később kezdi valamivel és később fejezi be, ahogy hosszabbodnak a nappalok.
Az örök folyamatba, az élni akaró élet folyamatába iktatódva, mint eleven csatornán a célba áradó víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva őrizze ismerős világunk legnagyobb kincsét, míg ő magát fenékig üresíti, s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot a győztes ívet a jövő felé feszíti.
Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább. Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja! A mű marad s hordozza majd nyomát, virágzóbban, mint emlékét hiánya.
Napjainkban A vadon szava, A beszélő kutya s Jack London más állatregényei megunhatatlan, de egyúttal megszokott olvasmányaink, természetes módon irodalmi élményeink. A múlt század elején azonban a meglepetés erejével hatottak, titkaik voltak, amelyeket meg kellett fejteni. A kortárs magyar írók közül Karinthy Frigyes vállalkozott erre a legnagyobb sikerrel. Ha kettőjük alkatának távolságát méricskéljük meghökkenve, jusson eszünkbe az is, Karinthy mennyire kíváncsian, enciklopédikus gyűjtőszenvedéllyel nyitott volt a világ dolgaira, a felfedezésekre, mindennemű újdonságra.
Naplójegyzeteiből idézünk.
Jack London kutyaregényeit, melyek többnyire egy bizonyos, arisztokratikus származású kutyafajta, az észak-amerikai farkas-félvér életével és sorsával foglalkoztak, csakolyan mohón olvasták szerte a világon, mint valamikor Scott Walter romantikus lovagregényeit, vagy idősb Dumas Monte Christóját. (…) Felfedezése abból állott, hogy szakított a klasszikus szemlélettel, mely az állatokat vagy tárgyaknak szerepeltette az ember mellett, mint a növényeket és ásványokat, vagy, ha külön foglalkozott velük, ezt a régi, aesopusi értelemben tette, emberközpontú módon úgy, hogy az állatok valami emberi tulajdonságot képviselve, emberi tulajdonságuk jelképei gyanánt példáztak valami emberi gondolatot, érzést. (…) Hogy kutyahőse valódi regényhős lehessen – olyan korban, mikor a teljes ábrázolásnak immár elengedhetetlen feltétele a belső élet feltárása is, gondolatok és érzések párhuzamossága a történéssel és cselekvéssel, egyszóval az úgynevezett lélekelemző módszer –, tehát hogy kutyahőse ne csak Héraklésze és Bayard lovagja, de Raszkolnyikovja és Bovarynéja is lehessen a róla szóló regénynek, szükséges volt beleélnie magát nemcsak a kutyasorsba, de a kutyalélekbe is. (…) Azt, ami az embernél tulajdon életére való emlékezés, az ő hősénél az egész fajta, az ősök életére való emlékezéssel pótolja, egészen reális és gyakorlati értelemben. (…) Mert az ember tízéves vagy húszéves, vagy hatvanéves. Az állat azonban annyi idős, mint amennyi egész fajtája, miden egyes kutya tízezer év emlékét és tapasztalatát képviseli személyében, és tízezer év homályos, határozatlan és tagolatlan emléke együttvéve mégiscsak több, mint hatvan év éles és tagolt és határozott emléke.”
"nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van."
Herman Ottó termékeny és kalandos életútja Breznóbányáról indult 1835. június 26-án. A felvidéki szász családban született fiú a természet iránti érdeklődését orvos édesapjától örökölte, aki amatőr természetkutató volt. Bécsben mérnöki tanulmányokat folytatott, ám apja korai halála miatt abba kellett hagynia az egyetemet, géplakatosnak állt, s autodidakta módon képezte magát. Ez a szellemi szabadság egész életén át végigkísérte, amikor felajánlották neki a Műegyetem zoológiai tanszékét, a politikai okokon túl a tudományos függetlenségét féltve az ajánlatot elutasította. Pályájának elindulásában a kor két kiemelkedő tudósa segítette: Brassai Sámuel, „az utolsó erdélyi polihisztor” konzervátori állást kínált neki a kolozsvári Erdélyi Múzeumi Egyletnél, feladata a Mezőség állat- és növényvilágának összegyűjtése volt. De politikai és magánéleti csalódásai miatt (Jászai Mari visszautasította házassági ajánlatát) hamar elhagyta a várost, Budapestre ment, ahol Trefort Ágoston kinevezte a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába őrsegédnek.
Lázas kutatómunkába kezdett, majd megjelent első könyve, a Magyarország pókfaunája (1876-1879). Kiemelkedő arachnológiai eredményeit jelzi, hogy 328, közöttük 36 új pókfajt határozott meg. Az 1887-ben kiadott A magyar halászat könyve a halfajok leírásán túl a halászat néprajzi hagyományait is bemutatta. 1888-ban Norvégiában vett részt tanulmányúton, jelentős madártani anyagot gyűjtött, tapasztalatait Az északi madárhegyek tájáról című művében osztotta meg az olvasókkal. Fontosak még néprajzi kutatási, régészeti munkái, s ne feledkezzünk meg politikusi pályafutásáról sem, hosszú ideig országgyűlési képviselőként tevékenykedett.
A zoológiai művek publikálásán túl Herman Ottó tudományszervező tevékenysége is úttörő értékű. Munkásságának kiemelkedő területe az ornitológia volt.
Az első nemzetközi madarászkongresszust Rudolf trónörökös kezdeményezésére Bécsben tartották 1884-ben. A legfőbb cél az volt, hogy a madártannak önálló, tudományos tekintélyt szerezzenek. Herman Ottó 1890 tavaszán madárvonulási megfigyeléseket szervezett. A Fertő - Balaton - Drávafok háromszögben és a Velencei-tónál 16 ornitológus három hónapig reggeltől estig járta a határt, s pontos feljegyzéseket készítettek, melyik madár érkezett haza téli szállásáról. A megfigyelés eredményei Európa-szerte elismerést arattak, s a második madártani kongresszus szervezője nem lehetett más, mint Herman Ottó. Az 1891-ben Budapesten tartott konferencia központi témája a madármegfigyelő hálózat kiépítése volt. Már csak az intézményes keretek hiányoztak, s Herman – „aki tanszék nélkül is iskolát nevelt”, ahogyan Lambrecht Kálmán írja Herman Ottó élete című könyvében – 1893-ban azzal a 16 munkatárssal, (Chernel István, Csörgey Titusz, Schenk Jakab), akikkel a vonuló madarak érkezését rögzítette, megalapította a világon elsőként a Magyar Ornitológiai Központot (ma MME).
Az önálló telephellyel rendelkező, az amatőrök munkájára építő központ fő feladata egy adatbázis (ma MME Monitoring Központ) kiépítése volt, ide érkeztek be a jelentések a madarak tavaszi érkezéséről, gyűjtötték a begytartalmakat, amelyből eldöntötték, melyik hasznos és melyik káros gazdaságilag, a terepmadarászok meghatározásra ide küldték be a ritkább madarakat. Vönöczky-Schenk Jakab vezetésével elindult a madárgyűrűzés, itt készültek a mesterséges odúk prototípusai, (Csörgey Titusz Útmutató a mesterséges fészekodúk alkalmazásához), s itt szerkesztették a madártani folyóiratot, az Aquilát. Elkészültek a magyar madárvilág első kézikönyvei: Chernel István Magyarország madarai 1898. névjegyzéke, és Herman OttóA madarak hasznáról és káráról című könyve.
A madarak hasznáról és káráról ( A földmivelő , kertészkedő, halászó és pásztorkodó magyarság használatára) először 1901-ben jelent meg, Herman életében négy kiadást élt meg (1902., 1904., 1908., 1914.), németül (1903), angolul (1909). Népszerűségét mutatja, hogy a Biblia és Petőfi összes költeményei mellett ezt a könyvet olvasták a legtöbben akkoriban. A legutóbbi, 2012-es (Nemzeti Könyvtár 6.) kiadás ugyan üdvözlendő, de nagy formátuma miatt hátizsákba, kabát belső zsebébe nem tehető, erdős-mezős sétáink alkalmával magunkkal nem vihető.
A szöveget Csörgey Titusz rajzai illusztrálják, aki több évtizeden át Ábrahámhegyen élt. A házat később épp Schenk Jakab vette meg!
„Ennek a kis könyvnek legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen, mert ezen fordul meg az, hogy a földmívelő, kertészkedő, szóval a gazdálkodó magyarság mindenképpen helyesen bánjék az ég madaraival”– írja Herman a Darányi Ignácz, földművelésügyi miniszter megbízásából, állami megrendelésre készült mű előszavában.
A könyv első részében többféle tudományág, az antropológia, néprajz, nyelvészet, biológia, etológia és az ökológia szemszögéből vizsgálja a madarak életét. Ír az emberekkel való kapcsolatuk alakulásáról, sorra veszi a madárral kapcsolatos szólásokat és közmondásokat, népi elnevezésüket (megtudhatjuk például, hogy a vetési varjú a pápista, a dolmányos pedig a kálomista), összegyűjti a madárdalokat kifejező hangutánzó szavainkat, tárgyalja testfelépítésüket, életmódjukat, kiemeli védelmük fontosságát, különös tekintettel a téli etetésre.
A könyv címében megfogalmazódott dilemmára is megadja a választ: „a kérdés eldönthetetlen, több hasznot vagy több kárt okoz-e akár a dolmányos, akár a vetési varjú, a csóka, szarka, vagy az erdő, mező, a kert, és a levegőég, a vizek, a puszták, a szikek, rétségek és kaszálók bármely madara? (…) nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van."
A könyv második felében a Magyarországon akkor ismert 375 madárfajból 108 leírását adja, s a Chernel-féle határozóra épít. Vizsgálódásainak kiindulási alapja a megfigyelés és a személyes élmény. S nemcsak arról ír, hogy a gazdának mindennapi tevékenységében milyen szerepe van a madaraknak (a haszon és a kár), de arra is felhívja a figyelmet, hogy a gyönyörködésen túl, mit tanulhatunk mi, emberek tőlük.
A kék cinege, aki velünk együtt gyakorló városlakóvá vált, „fejebúbja eleven kék, homloka, pofája fehér; szemén át a tarkófelé húzódva sötétes vonás; a fehér pofa hátúl és alúl feketésen szegélyezve; hasa és farcsíkja kénsárga, inkább czitromos; farka és szárnya, mint a szilva hamva kék; a szárnyon egy rovott, fehéres pásztácska. Csőre olyan, mint egy szorult búzaszem, lába kékes. Fészke szűk nyílású faodvakba van rakva, finom anyagból és nagypuhán. Fészekalja pedig héttől-tizig váltakozik. Tojása a szénczinegééhez hasonlít, de sokkal kisebb.
Legékesebb és leghasznosabb madaraink közül való, mely, mint czinegetársai is, fáradhatatlan munkása az erdőnek, a kertnek, gyümölcsösnek s a rovarok pusztításával kiszámíthatatlan hasznot okoz. Milliókra rúg az egy-két czinegecsalád által elpusztított káros bogárság száma és meg van számlálva, hogy egy párocska 17 óra alatt négyszázhetvenötször tért vissza fiaihoz eledellel.
Igazi kincs, melyet meg kell becsülni. Nem ritka.”
A madarak hasznáról és káráról megjelenése óta eltelt száz év alatt a technika szédületes fejlődése az ornitológia tudományát is átírta. Madárgyűrűzésről már Herman is beszámol, (fióka korában alumíniumgyűrűt teszünk a lábára), ma jeladó berendezésekkel tudjuk követni a madarak útját, hogy csak egy példát említsünk. Ha korszerűbb és bővebb ismeretekre vágyunk, akkor, mondjuk, a Collins-féle határozót visszük magunkkal madarászásaink során. Lélegzetelállító felvételeket láthatunk, ha megnézzük David AttenboroughA madarak élete című sorozatát vagy a Vándormadarak című filmet.
Akkor miért éppen Herman Ottó? Azért, mert ötvözi a tudományos stílust a közvetlenséggel, s az élményszerűség irodalmi szöveget és nyelvezetet teremt. Mi meg csak arra biztatjuk az olvasót, hogy fogjon egy kötetet, menjen ki a szabadba, heveredjen el a fűben: kedély és derű s a madarak iránti el nem múló szeretet árad a könyvből.
A Tinta Kiadó 1992-es megalakulása óta folyamatosan jelenteti meg nyelvészeti szótárait: Magyar szókincstár, Etimológiai szótár, Régi szavak szótára stb., több közülük hiánypótló munka, ahogy a RáczJános szerkesztette Állatnevek enciklopédiája és Növénynevek enciklopédiája is. Mindkét mű a Magyar nyelv értelmező szótára (ÉrtSz.) növény és állatnév anyagára épít, a szótörténeti rész gerincét pedig a Magyar nyelv történeti- etimológiai szótára (TESZ) adja. Talán kevesen tudják, milyen gazdag múlttal rendelkezünk a magyar herbáriumok és zoológiai munkák területén, hogy csak néhányat említsünk: Melius Juhász Péter 1578-ban kiadott Herbariuma, az 1807-ben megjelent Diószegi Sámuel-Fazekas Mihály Magyar fűvész könyve vagy Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott Egy jeles vad-kert című munkája. Ezen tudományok fejlődésében mérföldkő volt a svéd Linné 1753-ban kiadott Systema Naturae című munkája. A Linné-féle nómenklatúra 7700 növényfaj és 4235 állatfaj leírásával megteremtette a modern rendszertan alapkategóriáit, bevezette a kettős nevezéktant. A növény- és állattani nyelvészeti szótárak tekintetében fontos erről beszélni, mert a munkák szerkesztésénél el kell döntenie a szerzőnek, hogy az onomasziológiai (rendszertani) elrendezést vagy az alfabetikus sorrendet választja, Rácz az utóbbit tette, betűrendben közli a szócikkeket.
A Növénynevek enciklopédiája 760 szócikkében 1030 növénynév szerepel, az Állatnevek enciklopédiája 578 szócikkében mintegy 3000 állatnevet kereshetünk vissza a háromnyelvű (magyar, latin, német) mutató segítségével. A két munka felépítése hasonló elvet követ. A szócikkek élén a növény- ill. állatnevek rövid meghatározása áll, ezt követi a latin elnevezésük. Az adatközlő részt a szótörténet vezeti be, közli a címszó első felbukkanását a magyar írásbeliségben, életútját a magyar nyelvben: milyen fontos szótárak, zoológiai ill. botanikai művek említik, végül kitér a nyelvjárási adatokra is. Az ezt követő magyarázó részben a szó alaktani felépítéséről olvashatunk, végigkövetve annak etimológiáját, a névadás indítékait, társneveit és idegen nyelvi megfelelőit. Az utolsó részben rövid rendszertani leírás szerepel a vizsgált állatról ill. növényről, az emberhez való viszonyáról, mitológiai, néprajzi és irodalmi vonatkozásairól.
Jelen sorok írója elmúlt nyári kis-balatoni barangolásai után újraolvasta Fekete IstvánTüskevár és Téli berek című művét. Úgy gondolta, a regényből kiválaszt néhány növény- és állatnevet, felkutatja azokat régi botanikai illetve zoológiai munkákban, és a Rácz-féle szótárakat is próbára teszi.
Talán sokan emlékeznek rá, hogy Tutajos a berekbe való megérkezése után rögtön kiszemeli magának a kiszáradt fán üldögélő barna kányát, s a mű végén sikerül lelőnie. Rácz JánosÁllatnevek enciklopédiájában a kánya címszónál találunk rá. Meghatározása: a hollónál nagyobb testű, villás farkú (dögevő) ragadozó madár, latin neve Milvus. Közszóként 1470-ben bukkant fel először: kanya, a TESZ 1763-ból a gánya alakot említi. Szláv jövevényszó, alapja az ősszláv kanja, hangutánzó szó, a ragadozók vijjogását utánozza. A tollazat színe alapján megkülönböztetünk vörös kányát, barna kányát(!), népnyelvi nevén berki kányát, megtudhatjuk, hogy olyan nyelvjárási változatai vannak, mint vadó, krampacs, végül a rövid zoológiai leírás után néhány szólásmondást találunk: Hordja el a kánya stb.
Ha Kiss JenőMagyar madárnevek (1984) című munkáját ütjük fel, akkor már egy kis biológiai előképzettségre is szükségünk van, mert Kiss nem az alfabetikus elrendezést választotta, hanem a rendszertanit, munkája felépítésénél Chernel István és Herman Ottó ornitológiai munkáira támaszkodott. A mű végén természetesen találunk latin-magyar névmutatót, de a barna kánya önálló címszót a Sólyom-alakúak rendszertani besorolás alatt olvashatjuk. A szó eredetét kutatva Kiss a német (brauner) és olasz (nibbio bruno) tükörfordításra alapoz.
A Téli berekben Tutajos rókára vadászik éjszakánként. Rácz János munkája szerint a róka: bozontos bundájú, bozontos farkú ragadozó állat, latin neve: Canis vulpes. A Jordánszky-kódex (1516-1519) említi először: „Az rokaknak lykok vag’on, es az eghy madaraknak feezkök”. Egyes nyelvészek ősi örökségnek tartják az uráli korból, mások meghatározhatatlan eredetű vándorszónak vélik.
Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott Egy jeles vad-kert című munkájában így írja le: „ A Róka is az emberek előtt igen esméretes állat, melly főképen három nevezetes gonoszságokról jegyezetik meg: mert igen ravasz, kegyetlen és nagy ételű. Gyűlölséges állat ez az ő ragadozásáért, útálatos az ő büdös vizelletiért, gyalázatos a maga életére való vigyázatlanságáért, midőn a mások életére incselkedik..."
S ha ellátogatunk a Diás-szigetre, ahol a Fekete István emlékszoba mellett megtekinthetjük a regény leírása alapján felépített Matula kunyhót is, megismerkedhetünk a Kis-Balaton növényvilágával. A terület egyik jellegzetes fája az égerfa. Nézzük, mit tudhatunk meg róla Rácz János könyvében. Az égerfa vizek partján növő nyírfaféle, latin neve: Alnus, először 1067-ben említik okleveles szórványemlékeinkben: Egur néven, későbbi változatai: 1171: egrug, 1193: egris. Számos helységnevünkben szerepel (Zalaegerszeg), több nyelvjárási alakzata van (egérfa), társnevei berekfa, molfa. A hozzá fűződő hiedelmek egyike szerint, mivel embert elnyelő lápokban él, az éger gonosz szellemek fája.
A Diószegi-Fazekas féle Magyar fűvész könyv (1807) így ír az égerfáról: Barkája ékforma-tsonka vatzkokból áll; minden vatzkonn 3 virág, pikkely tsélzébenn: megkülönböztet: mezgés, körkörös és hamvas Égerfát. Melius Juhász PéterHerbariuma (1578): Eger fa néven ismerteti: Tvuz és egh termésetű az Eger fa, az vizes földben mint egy czont ugy ál, áz főld kűuűl meg rothad. Hasna: … Az leuelet hincz meg, és az házban tericz el, és az balhákat ki uzi.
