100 éve született Sir Edmund Hillary (Auckland, 1919. július 20. – Auckland, 2008. január 11.) új-zélandi hegymászó, aki 1953. május 29-én Tendzing Norgaj serpával együtt elsőként mászta meg a Föld legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet.
A Mount Everest, a világ legmagasabb hegye 8848, az újabb mérések szerint 8850 m. A tibetiek számára több ezer éve ismert és számon tartott Csomolungma (jelentése: a Föld legjóságosabb Istenasszonya), Mijolangszangma, az Öt Hosszúéletű Nővér egyikének lakóhelye Nepál és Tibet (ma kínai fennhatóság alatt) határán áll. A britek a Himalája trigonometriai méréseit 1852-ben fejezték be, s ekkor vált egyértelművé, hogy az addig Peak XV leltári számon azonosított csúcs a világ legmagasabb hegye. A nyugati világ nem elégedett meg a tibeti névvel, s a kutatást végző hadmérnök, Sir George Everest után a hegy Mount Everestként vonult be a köztudatba.
Az Everest-irodalom bemutatásának élére Roberto Mantovani: Hegymászók a világ tetején. (Budapest, Gabo, 2001.) című műve kínálkozik. Az osztrák Kurt Diemberger bevezetőjével ajánlott munka az 1990-es évek közepéig követi az Everest történetét. A könyv különleges archív fotókra épül, egyik legérdekesebb része az Akik feljutottak című fejezet, amelyben részletes kronológiai áttekintést kapunk a sikeres expedíciókról.
Az Everest megmérése csak az első állomás volt, de az expedíciók több évtizedig várattak magukra. A Dalai Láma 1920-ban megadta az engedélyt a tibeti beutazásra, s 1921. január 12-én induló első brit expedíció 5270 m-ig jutott, a következő évben a 7000 m-t is elérték különösebb felszerelés nélkül. De nem adták föl, 1924-ben újra visszatértek!
A csapat tagja volt egy lángoló tekintetű, Cambridge-ben végzett történelem tanár, George Leigh Mallory, a hegymászás történetének egyik legemblematikusabb alakja, aki „mászás közben egyedül csak rá jellemző mozgást produkált”. Társával, Andrew Irvine-nal 1924. június 8-án indított csúcstámadást a 8160 m-en lévő 6. táborból. Előttük Teddy Norton 8574 m magasságig jutott oxigénpalack nélkül. Malloryt feszítette a vágy: „Szinte kizárt… hogy én ne jussak fel a csúcsra; el nem tudom képzelni magam, amint dolgavégezetlenül kullogok lefelé” - írta Ruth-nak, a feleségének. A csapat geológusa 8451m-en még távcsővel látta őket, majd eltűntek, soha többé nem kerültek elő.
Két amerikai, Conrad Anker és David Roberts 1999-ben indult el az eltűnt hegymászók holttestének megkeresésére. Könyvükben -
Conrad Anker-
David Roberts:
Mallory nyomában. Budapest, Park, 2000. - a két expedíció története párhuzamos, a holttestek keresése a heggyel való megküzdést is jelentette. 8160 m-en megtalálták Mallory tetemét: „
Szinte vallásos élmény volt. Egyből azt gondoltam, hogy ez a hegymászás történetének egyik legnagyobb alakja. Térdre borultam, és útmutatásért imádkoztam. Útmutatásért esdekeltem, nehogy megszentségtelenítsem a helyet, ahol nyugszik” - írja Anker. 75 éve feküdt ott, a zsebében volt a szemüvege, ami azt jelentheti, hogy lefelé tartottak a hegyről és alkonyatkor érhette őket a baleset, de Mallory fényképezőgépe, ami bizonyíthatta volna az eredményt, nem került elő. A Mount Everest megmászásának páratlan alakja, aki társával a Hamletből és a Lear királyból olvasott fel a sátorban, a keleti Rongbuk-gleccser felfedezésével, ahonnan az Északi-nyereg (7000 m) könnyen megmászható, megtalálta a hegycsúcshoz vezető kulcsfontosságú útvonalat.
1924 után csendes évek következtek, a 30-as években indult expedíciók a földrajzi ismeretek bővítésére koncentráltak, s a háború ideje alatt feledésbe merült a hegy meghódításának még a gondolata is.
1949-ben Nepál megnyitotta határait, s a felderítetlen déli oldal nyitva állt. A siker már a levegőben volt (a dán Larsen felfedezte a Rongbuk völgybe való átjárót), s komoly verseny alakult ki a svájciak és a britek között, hogy ki hódítja meg végre a csúcsot, ráadásul az engedélyek idényenként csak egy csapatnak szóltak. Még 1935-ben egy brit expedícióban a serpák csoportjához csatlakozott egy 20 éves nepáli fiatalember, Tenzing Norgay, aki 1952-ben a svájci Lambert-rel a Délkeleti-gerincen 8600 méterig jutott.
1953-ban a britek biztosra akartak menni, Erzsébet királynő trónra lépésének évében az Everest csúcsára is fel akarták tenni a koronát. Az expedíció megszervezését egy brit katonatisztre, John Huntra bízták, aki könyvében - Sir John Hunt: A Mount Everest meghódítása. Budapest, Bibliotheca K., 1957. (ford. Baktay Ervin) - részletesen beszámol a csapatmunkáról (alpinisták, operatőrök, orvosok), aminek kulcsfontosságú alapja 9 tábor kiépítése volt. 1953. május 29-én, a 8500 m-en lévő utolsó táborból az új-zélandi Edmund Hillary (polgári foglalkozása méhész), és az ekkor már szírdar és hegymászó serpa, Tendzing Norgaj helyi idő szerint 11.30-kor elérték a csúcsot.
Edmund Hillary: Kockázat nélkül nincs győzelem. Budapest, Gondolat, 1982. című könyvében részletesen beszámol az Everest elérésének körülményeiről. Sikerük a rendkívüli szervezettségen, az összmunkán és az előzetes tapasztalatokon túl Hillary és Tendzing (hetedik próbálkozása volt!) különleges képességeinek köszönhető.
Világszerte ünnepelték a kimagasló teljesítményt, a Times 1953. május 29-én 32 oldal mellékletben számolt be a történtekről, de az első kérdés persze az volt, kettőjük közül ki jutott fel először a csúcsra. 1953. június 22-én Hillary és Tendzing kiadtak egy nyilatkozatot- emlékezik vissza Tendzing James R. Ullman: A Himalája fia. Tenzing önéletrajza. Budapest, Gondolat, 1963. (ford. Sarkadi Imre) című önéletrajzi munkájában:
„Május 29-én Tendzing Sherpa és én (Hillary) elhagytuk az Everesten levő alaptáborunkat, hogy megkíséreljük a csúcs megmászását.
A déli csúcs felé menet hol az egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.
Megmásztuk a déli csúcsot, és onnan a gerincvonulaton haladtunk tovább. Majdnem együtt értük el a csúcsot…”
De még ez sem volt elég. Később Tendzing újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy Hillary lépett először az világ legmagasabb hegyének tetejére.
Amíg a nyugati világ a teljesítményt ünnepelte és egy nevet akart (Hillary így kiáltott fel. amikor felért, „Hé George, elintéztük a nyavalyást!”), addig Keleten azt kérdezték a buddhista vallású Tendzingtől, akinek a Csomolungma az istenek lakóhelyét jelentette, „A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?, Látta-e Sívát, a mi urunkat és istenünket?” Mindenesetre Tendzing az áldozati ajándékok és kislánya piros-kék ceruzavége mellé kitűzte az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India zászlaját, míg Hillary egy kis posztómacskát és egy feszületet hagyott fent mementóként.
A következő évtizedekben új kihívások kínálkoztak a hegymászóknak: új útvonalakon és merészebb stílusban próbálkoztak. A hegyre amúgy két klasszikus út vezet fel, az egyik a tibeti, az északi oldalon, amit sokan”jak-út-nak” is neveznek, a másik pedig a nepáli, a déli oldalon.
1963-ban az amerikai Thomas Hornbein és Willi Unsoeld a Nyugati-gerinc felől mászta meg az Everestet, majd átkelve a csúcson, a Délkeleti gerincen ereszkedtek le. Könyvében Hornbein - Thomas F. Hornbein: Everest. A Nyugati-gerinc. Budapest, Corbis, 2002. - felkavaró beszámolót közöl az Everest első keresztben való átszelésének fizikai, fiziológiai, pszichológiai erőfeszítéseiről, különösen a 8530 m-en szabadban eltöltött éjszakáról (bivakolásról).
1978-ban Reinhold Messner és Peter Habeler először mászta meg oxigénpalack nélkül a hegyet. A levegő oxigéntartalma 8000 m felett már csak harmada a tengerszinten lévőnek, így az emberi szervezetnek rendkívüli nehézséget jelent az ott tartózkodás. Ezért szükséges a több hetes akklimatizáció a csúcstámadás előtt, hogy ez idő alatt a vér oxigénfelvevő képessége emelkedjen, különben lelassul a szervezet, nincs étvágy, szomjúságérzet, és agy-, illetve tüdőödéma alakulhat ki, ami már sok hegymászó életét követelte. Ezért nevezik a 7000 m fölötti magasságot Halálzónának. De Messner az Everest by fair means (az Everest megmászása tiszta eszközökkel) célt tűzte ki maga elé. Könyvében -
Reinhold Messner:
A cél: a Mount Everest. Budapest: Gondolat, 1984.- nemcsak az derül ki róla, hogy kiváló mászó (később feljutott a Föld mind a tizennégy 8000 m feletti csúcsára), hanem érzékeny tollú író is, olyan érzelmi áradással ír az expedícióról, hogy munkáját tucatnyi írása követte. Például a
Kristályhorizont: egyedül az Everesten. Budapest, Corbis, 2003. annak a vállalkozásnak a krónikája, amikor 1980-ban elsőként, alpesi stílusban („csináld magad”), serpák és oxigénpótlás nélkül egyedül mászta meg az Everestet monszun ideje alatt.
A 90-es évekre meglehetően kaotikus állapotok alakultak ki a hegyen, elindultak a fizetős túrák. Az „Új Everest-mánia” jelenségről így vélekedett Edmund Hillary: „szertefoszlatják azt a tiszteletet, amely eddig megillette a hegyet”. A nepáli és a kínai kormány alig korlátozta az engedélyek kiadását. Így történt ez 1996-ban is.
Május 10-én az egyszerre indított négy expedícióból kilenc mászó halt meg és a hónap végéig további három vesztette életét. Köztük volt az új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer, akik gyakorlott hegyi vezetők voltak és már többször feljutottak. A Hall vezette csapat nyolc vendégtagjának egyike volt Jon Krakauer amerikai újságíró, amatőr hegymászó, akit az Outside magazin azért küldött Nepálba, hogy az olvasóknak beszámoljon az expedíció eseményeiről. A tudósításból könyv született: Jon Krakauer: Ég és jég: személyes beszámoló a Mount-Everest-i hegymászó-tragédiáról. Budapest, Park, 2000.
A Magyarországon három kiadást megérő mű szerzője az expedíció eseményeinek rekonstruálásával (a túlélők emlékezetét eltorzította a kimerültség, az oxigénelvonás és az átélt megrázkódtatások) arra próbál rávilágítani, milyen okok vezettek a tragédiához. Az azonos időben indított csúcstámadás miatt tolongás alakult ki a hegyen, továbbá nem tartották be az időpontokkal kapcsolatos megállapodásokat (aki a megadott ideig nem ér fel, forduljon vissza), a szokásosnál nagyobb viharban és sötétségben szétestek a csapatok, s nemcsak a rutinnal nem rendelkező mászók, hanem a vezetők is a hegyen lelték halálukat.
Krakauert könyve megírásakor (17 könyv született a tragédiáról, kiemelkedik még Bukrejev orosz hegyi vezető és Kamler amerikai orvos munkája) nem a szenzációéhség hajtotta. Nem kívülállóként ír az expedíció eseményeiről, hanem plasztikus képet fest a körülötte lévő emberekről és saját testi és lelki történéseiről is.
A tragikus eseményekkel egyidőben egy amerikai forgatócsoport mászásvezetőjeként a hegyen tartózkodott Tenzing Norgay fia, Jamling, aki
Jamling Tenzing Norgay:
Apám lelkét megérintve. Egy serpa zarándokútja a Mount Everest csúcsára. Budapest, Trivium, 2013. című könyvében örökítette meg élményeit. A Jon Karakauer és a Dalai Láma előszavával megjelent munkában nem a tragédia leírása áll a középpontban: Jamling első Everest-mászása az apa előtt állít emléket („Mindig is ott akartam apám mellett állni a csúcson”). S mindezzel a serpák életére és szerepére is ráirányítja a figyelmet (talán kevesen tudják, hogy a serpák egy népcsoport, a Kelet-Himalája magas felföldjein élnek Khumbu tartományban, fővárosa Namche Bazar (3470 m). A serpáknak egyrészt testfelépítésüknél fogva nagyobb a teherbírásuk és könnyebben másznak, másrészt mivel több ezer méteren élnek a tengerszint felett, gyorsabban akklimatizálódnak („nekem három tüdőm van”, mondta Tenzing Norgay) az extrém magasságokban. A könyv másik fontos üzenete, hogy Jamling célja nemcsak a csúcs elérése, a Csomolungma megmászása számára egy spirituális út (tíz év USA-ban való tartózkodása után visszatérése buddhista hitéhez), a tisztelet megadása a hegynek, s annak az átélése, mennyire jelentéktelen az ember egy hatalmas hegy árnyékában.
A fent ismertetett könyvekből végigkövethettük számos Mount Everest-expedíció történetét, s arra a kérdésre, hogy a hegymászók miért indulnak el, George Mallory még dacosan azt mondta, „Azért, mert ott van.”
Reinhold Messner, korunk legnagyobb hegymászója így felelt: „Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt kívántam, teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem tudom megmászni... Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.”
