Balaton szelet

 „Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt! Színe örökké változik, mint a szűz hajadon arca az első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafíros kék, amint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos felleg terül el az égen. A magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon indulatát visszatükrözi – hálával, ha kedves, daccal, ha mogorva a magasság. Nézz az égre, s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra, s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást; cseveg, csattog, kiabál egymásra, s ha nekimelegedett, habos fürtökkel ékesíti fel homlokát.”

 Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül

A Balaton életérzés, lelkünk egy szelete. Körbebiciklizni a tavat, átkelni hajón a másik oldalra, beúszni a récék közé, vagy csak ülni a parton és nézni a vizet. Az alábbiakban könyveket ajánlok, tárgyuk a Balaton, szerepel köztük tudományos munka, szépirodalmi mű, ifjúsági regény, de segítségül hívom a filmeket is. Célom nem más, mint többféle megközelítésben rávilágítani a tó sokféle jelentésére.

A Nők a Balatonért Egyesület törekvéseinek szép és értékes összegzéseként látott napvilágot az eredetileg iskolai olvasókönyvnek szánt Balaton könyve, amely baedekerként is megállja a helyét. Bemutatja a tó természeti, gazdasági és kulturális értékeit, a helyhez fűződő irodalmi alkotásokat, s külön érdeme, hogy önálló fejezetben a környezettudatos magatartásra is felhívja a figyelmet. A szöveget gazdag fotóanyag és Somogyi Győző festményei teszik még élvezetesebbé.

Időzzünk még egy kicsit a Balaton földrajzi ismertetésénél. Ki kalauzolhatna bennünket jobban, mint Cholnoky Jenő, akit Lóczy Lajos mellett a Balaton legnagyobb kutatójának nevezhetünk. A 2004-ben Veszprém és Balatonfüred által kiadott, A mindig szép Balaton című kötet nemcsak Cholnoky 1937-ben megjelent Balaton című könyvéből, de más tanulmányaiból és előadásaiból is válogat. A Kubassek János bevezetőjével megjelentetett könyvet Cholnoky balatoni tárgyú akvarelljei illusztrálják.

S a természetrajzi barangolások után jelenjenek meg a tájban az emberek. Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című munkáját műfajilag nehéz meghatározni, maradjunk most az útirajznál. Eötvös 1875. július 4-én indul el erdélyi íróbarátaival, hogy megmutassa nekik a Balaton természeti szépségét, népét, és történeti emlékeit. Az egykori utazást követve 20 év múltán írja meg s vezeti végig olvasóját a Balaton híres helyein, mondja el hozzájuk kapcsolódó emlékeit. Olvashatunk a Balaton-környéki várak legendáiról, Répa Rozi és Sobri Jóska szerelméről, megtudhatjuk, milyen volt egy badacsonyi szüret Kisfaludy korában, s miért kellett Jókainak megírnia az Aranyembert. A mű az anekdotikus elbeszélői forma és előadásmód kiemelkedő képviselőjévé avatta Eötvöst, aki ha írt, akkor a tolla fecsegett, írta róla Kosztolányi Dezső.

2012-ben, a Nemzeti Könyvtár sorozatban jelent meg Dornyay Béla - Vigyázó János Balaton és környéke részletes kalauza című 1934-ben kiadott munkájának hasonmás kiadása. Dornyay (muzeológus tanár), Vigyázó (jogász, a Magyar Turista Szövetség társelnöke) könyve átfogó képet ad a Balatonról. Az általános bevezetőben a földrajzi, biológiai ismeretek mellett kitér a Balaton képzőművészeti és irodalmi vonatkozásaira is, majd a tó két partja (Felső- és Alsópart) településeinek, tájainak számbavétele után a mai Zala megyei dombvidék nevezetességeit járja végig. A munka olyan pontos és szakszerű volt, hogy Cholnoky Jenő azt írta róla, e kis kötet után már fölösleges vállalat újabb kalauzokba fogni. Zárójelben jegyezzük meg, hogy a nagyalakú 2012-es kiadás nem igazán használható egy utazás alkalmával, továbbá az 1934-es kiadással ellentétben nélkülözi a "betűsoros mutatót".

S a XX. század elejének világából közelítsünk napjainkhoz. 2010-ben jelent meg kortárs írónk, Podmaniczky Szilárd interjúkötete, a Balatoni világok. Hét különböző szakma képviselői, a tűzoltóparancsnoktól a halászmesterig, a borásztól a hajóskapitányig mesélnek életükről, a tóhoz fűződő emlékeikről, s arról, hogyan élik meg balatoniságukat mindennapjaikban. Olvashatunk a legendásan erős Árok testvérekről, a Lellén jég alá merült emberről, akit Udvarinál fogtak ki a halászok tavasszal, Harangozó Ica néni, balatonboglári tanárnőtől pedig megtudhatjuk, mit is takar a távesküvő fogalma.

S evezzünk tovább a szépirodalom vizein, ajánlókban két elbeszélés-gyűjtemény is szerepel. A  Békebeli Balaton klasszikus íróink Balaton tárgyú novelláit gyűjtötte egybe. A két Cholnoky testvér, László és Viktor mellett itt van Krúdy Gyula és Rákosi Viktor is, s megtudhatjuk, hogy Ady Endre utálatos Muskétás tanár urát hogyan változtatta meg a Balaton a maga mivoltával és legendáival.

2012 tavaszán látott napvilágot a Noran Libro Kiadó Magyar írók novellái tematikus sorozatában a Balatoni szívhalászat című kötet a klasszikusokon túl a közelmúlt irodalmából is válogat, így találunk írásokat Galgóczi Erzsébet, Palotai Boris és Örkény István tollából is.

S hogy kerülnek ide az ifjúsági regények? Hiszem, hogy a jó gyerek és ifjúsági könyveknél nincsenek korhatárok. Nyulász Péter Helkájában Fáy András Sió című tündéres regéjét (1836) és Lipták Gábor Aranyhíd (1976) című kötetéből ismerős Helka és Kelén legendáját  továbbírva a két gyerekszereplő barangolásain keresztül ismerhetjük meg a Balaton múltjának titkait Tihanytól Sóstóig, a Szentbékkállai kőtengertől Balatonfüredig. S a történet a 2014-ben megjelent Ciprián - A Balaton hercege című kötetben folytatódik, melynek középpontjában Helka testvére, Ciprián kalandozásai során újabb titkokra derül fény: hogyan keletkezett a Sió csatorna vagy a földvár a Balatonnál. Jeney Zoltán Rév Fülöp s folytatása, a Rév Fülöp Fajszföldön meseregénye Balatóniában játszódik, sikerének legnagyobb titka a nyelvi leleményesség és humor, a Balaton és környéke az írói fantázia inspiráló terepévé válik.

S ha nekünk a Balaton nemzeti identitásunk szimbóluma, addig a berlini fal három évtizede alatt a németeknek a szabadságot jelentette, az elszakított családok nyaranta a tó partján találkoztak egymással. 2011-ben a német újraegyesítés huszadik évfordulójára a Berlini Collegium Hungaricum kiállítást rendezett Német egység a Balatonnál címmel. Az előbb Berlinben, majd Balatonfüreden a Vaszary Villában megrendezett kiállítás privát film- és fotóanyagok, visszaemlékezések, archív híradók, titkosszolgálati dokumentumok segítségével mutatta be a balatoni találkozások évtizedeit. 

Ingo Schulze Adam és Evelyn (2009) című regénye 1989-ben az osztrák-magyar határ megnyitásának nyarán játszódik. A könyv férfi főszereplője, Adam az egykori NDK-ban női szabóként dolgozik, felesége, Evelyn pedig pincér. A férfi hűtlensége miatt a nő Magyarországra utazik, hogy sok száz keletnémet menekülttel együtt a Balaton partján várja a határnyitást. A férfi Evelyn után indul, és végül átjutnak az osztrák-magyar határon. "A Balatont mint teret a mű a közelmúlt kollektív emlékezete alapján ábrázolja" – írja Zsigmond Anikó A Balaton mint az emlékezet tere a kortárs német nyelvű prózában című tanulmányában. (Filológiai Közlöny 2011/3.)

S ha már a szövegtérben felidéztük a 60-as, 70-es éveket, a belső képeket most váltsuk át mozgókká. Ha van egy szabad óránk, üljünk le és nézzük meg Papp Gábor Zsigmond Balaton retró című dokumentumfilmjét, a nagysikerű Budapest retró balatoni párját. A rendező a kádári konszolidáció éveinek balatoni világát bemutatva arra keresi a választ, mi is a titka a Balatonnak, jelen összeállításunk sem törekedett másra, Cholnoky Jenő szavait idézve:

„…ismertetjük a Balatont mindenki előtt, aki máris szereti, és megszerettetjük azokkal, akik még nem lettek a szerelmesei.”

Balaton retró (Balatoni sport) 

színes, magyar dokumentumfilm, 82 perc, 2007.

rendező: Papp Gábor Zsigmond

A Balaton könyve: Olvasókönyv mindazoknak, akik tavunkat még jobban szeretnék megismerni.
2. bőv. kiad. Balatonfüred: NABE, 2002.

Balatoni szívhalászat: Magyar írók novellái
Budapest: Noran Libro, 2012.

Békebeli Balaton
Budapest: Eri K., 2005.

Cholnoky Jenő: Balaton
Budapest: Franklin -Társulat, 1937.

Dornyay Béla -Vigyázó János: Balaton és környékének részletes kalauza
Budapest: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2012.

Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül
Veszprém: Vitis Aureus, 2007.

Jeney Zoltán: Rév Fülöp: balatóniai lovagregény
Budapest: Kolibri, 2012.

Jeney Zoltán: Rév Fülöp Fajszföldön
Budapest: Kolibri, 2013.

Kiss Noémi: Balaton
Budapest: Magvető, 2020.

A mindig szép Balaton: Válogatás Cholnoky Jenő írásaiból (1914-1944)
Balatonfüred-Veszprém, 2004.

Nyulász Péter: Helka: a Burok-völgy árnyai
Budakeszi: Betűtészta K., 2011.

Nyulász Péter: Ciprián - A Balaton hercege
Budakeszi: Betűtészta K., 2014.

Podmaniczky Szilárd: Balatoni világok
Szeged: Podmaniczky Műv. Alapítvány, 2010.

Ingo Schulze: Adam és Evelyn
Ford.: Nádori Lídia
Budapest: Európa, 2009.

„A Balaton – mint látni fogjuk – az ember szervezetére nemcsak azáltal gyakorol gyógyító hatást, hogy vizében megfürdünk, hanem mindazon éghajlati tényezők együttes közreműködése által is, a melyek ezen vidéknek sajátos jelleget kölcsönöznek s a melyek ezen – más vidékektől némileg eltérő – sajátságaikat nagyrészt éppen a Balaton jelenlétének köszönhetik. Mindazon változásokban tehát, a melyeket azokon, kik itt tartózkodnak vagy tartózkodtak, észlelhetünk, nemcsak a tó hőmérsékének és hullámcsapásának, illetve ezeknek a fürdés alkalmával érvényesülő behatásának, hanem ezen vidék éghajlati viszonyainak is jelentős részük van.”

Dr. Lenkei Vilmos Dani: A Balaton hatása az ember szervezetére In: A Budapesti Orvosi Újság Tudományos Közleményei, 1911.

Tolnai Ottó: árvacsáth

A vajdasági művészeti-irodalmi élet kiemelkedő alakja, az idén nyolcvan esztendős Tolnai Ottó költészetének emlékezetes remeklése az árvacsáth című versciklus. Csáth Gézát, az egykori századforduló novellistáját, zenekritikusát nemcsak a közös szülőföld köti össze Tolnaival, hanem extázisig fokozott érzékenysége is a világ semmis kis csodái iránt.

árvacsáth

valaki a récékről beszélt palicson
vermes jégvitorlásnak rekonstruálása közben

a récékről kisbukókról
és engem akárha kettéfűrészelt volna valami
már bizony kisbukó nem leszek
ha más nem hát bukásom lesz tőkém
(tőkésréce)
és akkor bent a tavon hirtelen
akkorát bődült a rianás
hogy a parti hóbuckába ugrottam meredek fejest
hát ez egy szép kis bukás volt
szólt oda valaki a startoló jégvitorlásról

Madarak az irodalomban

 "Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét."

Hamvas Béla: A madarak éneke 

1902. május 19-én, Párizsban egyezményt kötöttek az európai államok a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. 1902-ben Chernel István ornitológus szervezte meg Magyarországon először a Madarak és fák napját, amelyet az 1906. évi I. törvénycikk szabályozott. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter körrendeletben írta elő: évente egy napot a népiskolákban a tanító arra szenteljen, hogy a tanulókkal a hasznos madaraknak és azok védelmének jelentőségét megismertesse. Az állatvédő egyesület és a Magyar Ornitológiai Központ - Hermann Ottó irányításával - jelentősen támogatta ezt a nemes mozgalmat. A Magyar Madártani Egyesületet (MME) 1974-ben hozta létre 200 alapító tag. Az MME hazánk, és Közép-Kelet-Európa legnagyobb társadalmi szervezete. Céljuk a madarak védelmével hozzájárulni az emberi életminőség és a biológiai sokféleség megőrzéséhez Magyarországon.

A mitológiában, a vallásokban és a népi hagyományokban a madarak elsősorban a lélek szimbólumai. A táltosok, sámánok lelke is madár képében száll a túlvilágra megtudni a jövendőt. Az egyiptomiaknál a benumadár – Benu isten megjelenési formája, a Nap és újjászületés istene. A görög Athéne baglya a tudás és bölcsesség szimbóluma, de az apacs indiánoknál bagollyal álmodni a közelgő halál biztos jele. A honfoglaló magyarok totemállata, a turulmadár valószínűleg valamely sólyomfaj volt. A kereszténységben a Szentlélek galamb képében jelenik meg Jézus feje felett, mikor megkeresztelkedik. A modern kultúrában és irodalomban a főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés jelképe, hogy csak néhány példát említsünk.

Hogyan ábrázolják a madarat a szépirodalomban? A Magyar Elektronikus Könyvtárban és a Digitális Irodalmi Akadémián böngészve digitalizált magyar prózai művekből válogattam a klasszikus íróktól a kortársakig. Vizsgáljuk meg, milyen kontextusban jelenik meg a szövegben a madár, milyen jelentése lehet a hagyományos elbeszélésekben, az irodalmi parabolákban és a modern műfajokban!

Ágh István: Fülemülék stb. albérletében. In: Á. I. A madár visszajár (DIA)

Aszlányi Károly: Madártojás In: A.K. Hét pofon (MEK)

Bársony István: Egy szárnyas hősről. In: B. I. Róka a körben (MEK)

Bársony István: Ő reggelizik. In: B. I. Róka a körben (MEK)

Bertha Bulcsu: A buta veréb, A galamb dolga, A halott rozsdafarkú, Lányom madarai, Madárkórház, Madárálmok, Madárgondok, Az okos veréb, A remeterigó éneke, Rigószemmel, Rozsdafarkú madarak, A szajkó világképe, Verébnek lenni, Zöld küllők. In: Egy író állatkertje (DIA)

Bodor Ádám: Vendégmadár. In: B. Á. Megérkezés északra (DIA)

Bródy Sándor: Egy csirke meg egy asszony. In: B. S. legszebb írásai (MEK)

Bródy Sándor: A fecske. In. B. S. Asszonyi szépség (MEK)

Cholnoky Viktor: Vándormadarak. In. C. V. Kaleidoszkóp (MEK)

Csoóri Sándor: A famadár. In: Cs. S. Nomád napló. (DIA)

Csoóri Sándor: Fecske a templomban. In: Cs. S. Tenger és diólevél (DIA)

Fekete István: A bagoly, A gerlék, Három csóka, Rigó Mari, A vadgalamb, A varjú. In: F. I.: Fészekrablás. (SCRIBD)

Gárdonyi Géza: A cinege. In: G. G. Szüleim gyémántja voltam (MEK)

Gárdonyi Géza: A fecske. In: G. G. Két menyasszony (MEK)

Gárdonyi Géza: Gólyák, méhek, kislibák. In: G. G. Az én falum (MEK)

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár. In: G. G. Az én falum (MEK)

Gárdonyi Géza: Rabmadár. In. G. G. Mai csodák (MEK)

Hamvas Béla: A madarak éneke. In: H. B. A babérligetkönyv. (hamvasbela.org)

Jékely Zoltán: Isten madara. In: J. Z. Isten madara. (DIA)

Jókai Mór: A koldus veréb. In: J. M. Életemből I. (MEK)

Kaffka Margit: A madarunk. In: K. M. Csendes válságok. (MEK)

Kosztolányi Dezső: Fecskék. In: Füst (MEK)

Kosztolányi Dezső: Madarak beszéde. In: Zsivajgó természet (MEK)

Krúdy Gyula: Vadlúd kisasszony. In: K.Gy. Szerenád. Válogatott elbeszélések 1912-1915. (ADT)

Krúdy Gyula: Varjúleves. In: K. Gy. Delikátesz (MEK)

Lázár Ervin: A nagy madár. In: L. E. Hét szeretőm. (DIA)

Lázár Ervin: Szárnyas emberem. L. E. Hét szeretőm (DIA)

Mészöly Miklós: Stiglic. In: M. M. Alakulások (DIA)

Mikszáth Kálmán: A képviselőház madara. In: M. K. Elbeszélések. (ADT)

Móra Ferenc: A cinegefészek. In: M. F. A hatrongyosi kakasok. (MEK)

Móra Ferenc: A vadkacsák. In: M. F. Tápéi furfangosok. Válogatott elbeszélések) (MEK)

Nagy Lajos: A beszélő papagáj. In: N. L. Képtelen természetrajz és más karcolatok. (MEK)

Örkény István: Halhatatlanság. Ö. I. Egyperces novellák (DIA)

Szakonyi Károly: Madaras történet. In: SZ. K. Magányos biciklista. (DIA)

Szakonyi Károly: A galamb fázik. In: Sz. K. Képnovellák. (DIA)

Tandori Dezső: Madárnak születni kell...!. In. T. D. Madárnak születni kell...! (DIA)

Tersánszky Józsi Jenő: Grillusz úr sárgarigói. Nyugat. 1917. 3.sz. (EPA)

Tersánszky Józsi Jenő: Matyi madara. In: Nyugat. 1911. 14. sz. (ADT)

Oravecz Imre: Távozó fa

Oravecz Imre az 1998-as nagy verses mű, a Halászóember, majd egy kivételes prózatrilógia után lírában írja tovább „családregényét”, amelynek a már magára maradt mesélő az egyetlen szereplője. A szülőfalujába visszatért költő sorra rögzíti a küzdelmes elmúlás tapasztalatait: 2016-os verseskötetének címadó versében mintha a szemünk előtt születne meg egy-egy élet majdani emlékezete.

Távozó fa

Kiszáradt a terasz mellett a cseresznyefa,
magam ültettem több, mint harminc éve,
hűséges volt hozzám,
ellentétben azokkal a nőkkel,

akikkel alatta üldögéltem,
árnyat adott

és nagy szemű, ropogós cseresznyét,
ha nem fagyott le a virágja tavasszal,
mert korai fajta volt,
először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
tavaly nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,
az idén le kellett csonkolnom,
az egész korona csupaszon maradt,
kivéve egy véletlenül meghagyott vadhajtást a vezérág maradékán,

egészen lent, szinte a törzsön,
az tavasszal kihajtott,
még nem hagyott itt egészen,
de faidőben mérve már csak percei lehetnek hátra.

Csukás István emlékére

"A téli tücsök valamikor nyári tücsök volt. De most tél van, hull a hó, és minden fehér, ha kinéz az ablakon, látja jól, hogy minden fehér, az ágak, a villanydrót, a háztetők. És érzi jól, hogy a nyár messze van, de olyan messze, hogy már alig tud visszaemlékezni rá. És érzi, hogy téli tücsök lett, magányos téli tücsök.

A terepszínű hátizsák bal zsebében bújt el még annak idején, így került ide a szobába. A hátizsák ott van a sarokban, abban szokott aludni, szeretett a hátizsákban aludni, mert ha behunyta a szemét, és megszagolta a kifakult vásznat, még érzett valamit a nyárból: gyengülő zsályaillatot.

A szoba különben üres volt, úgy értem, hogy nappal volt üres, azaz a téli tücskön kívül nem tartózkodott benne senki.

A téli tücsök már elég jól ismerte a szobát, a zöld heverőt, a szekrényt, a falon a bohócos mosolyú arcképet, az ablak előtt ferdén álló íróasztalt s az íróasztalon az írógépet. Legtöbbet az ablakpárkányon szokott üldögélni. Úgy jutott fel az ablakpárkányra, hogy kimászott a terepszínű hátizsák bal zsebéből, felugrott a székre, onnan az asztalra, kikerülte az írógépet, s az asztalról felugrott az ablakpárkányra. Ez volt az út a hátizsáktól az ablakpárkányig.

Ha nem az ablakpárkányon csücsült, és nem a hátizsák bal zsebében aludt, akkor még leginkább a zöld heverőn szeretett sétálgatni, mert a zöld szín emlékeztette a fűre, a harsogó zöld, harmatcseppes fűre a szigeten, ahol ugrándozott a többi tücsökkel együtt, amikor még nyár volt és meleg.

– Igen, nyár volt és meleg! – sóhajtott fel a téli tücsök, beszippantotta a terepszínű hátizsák gyengülő zsályaillatát, és kimászott a bal zsebből.

Elgyalogolt a székig, felugrott rá, onnan az íróasztalra pattant, mint egy szöcske, és megállt az írógépnél.

Megbámulta a hatalmas szerkezetet, a billentyűket, s gondolt egy merészet. Hátrált két lépést, és felugrott a billentyűkre.

A billentyű lenyomódott a téli tücsök súlya alatt, egy vaspálcika rácsapódott az írógépbe fűzött papírra. A téli tücsök felmászott az írógép tetejére, és megnézte a papírt. A papíron egy furcsa jel volt, a téli tücsök nem tudta, hogy mi az, mivel nem ismerte a betűket.

A – ez volt a fehér papíron.

A téli tücsök tűnődött, hogy mit jelenthet ez, de nem tudta kitalálni, azután azon merengett, hogy mire emlékezteti ez a fura jel.

Mire is? Mire is? Felmászott az ablakpárkányra, de most nem nézett ki az ablakon, hátat fordított a fehér világnak, és törte a fejét.

– Hát persze! – A téli tücsök felkiáltott örömében. – A ház a szigeten!

A lábakon álló házra emlékeztetett, amely a szigeten állt, s amely pontosan olyan volt, ha elölről nézte, mint a jel az írógépbe fűzött papíron! Nagyon boldog volt, hogy eszébe jutott a ház a szigeten. Izgatottan lemászott az ablakpárkányról, az asztalra ugrott, az asztalról a székre, a székről a földre, és elbaktatott a zöld heverőig.

Fölrúgta magát a zöld heverőre. „Így mégis más! – gondolta magában. – Legalább van valami zöld körülöttem! Így jobban lehet emlékezni!” Ott kell kezdeni az emlékezést, hogy először a szigeten nem volt semmiféle ház. Csak fű, fa, egér, madár s nyúlcsalád, gyík, vadméh, szúnyog és tücsök, rengeteg tücsök!

Csúfolódott is mindig a legkisebb ugrifüles a nyúlcsaládból, hogy ez nem is sziget, hanem tücsökbölcső, lépten-nyomon belebotlok valamelyikbe, és sose tudom, hogy melyikbe, mert olyan egyformák!

A tücskök csak nevettek rajta, és itt is, ott is a fülébe cirrogtak, ciripeltek, hogy csak úgy kapkodta a fejét a legkisebb ugrifüles.

Igen, meg lepke is volt és szitakötő.

Mind a kettőt nagyon csodálta, a lepkét is meg a szitakötőt is!

Ha meglátta a lepkét lebegni a virágok között, odasietett, s alulról bámulta a gyönyörű szárnyakat.

Ha meglátta a szitakötőt, amint a nádszálon sütkérezett, leült a nád tövébe, és nézegette a rezgő, átlátszó szitakötőszárnyat.

Ha a lepke vagy a szitakötő elrepült, lent a földön követte őket, a fűben ugrándozva, végig a szigeten, mint az árnyék.

– Hé! – kiáltotta feléjük ilyenkor. – Levegőben lebegő! Szitaszárnyat rezgető! Látlak!

Ám a szitakötő vagy a lepke meg sem hallotta a kiáltozást, repültek a sziget végéig, a tücsök meg követte őket lihegve a fűben, majd leült a kidőlt öreg fűzfára, és nézte, hogy a szitakötő vagy a lepke eltűnik a folyó fölött.

Szeretett üldögélni a kidőlt öreg fűzfán, nézte a hatalmas folyót, a csillogó vizet, szeretett magányosan üldögélni a kidőlt öreg fűzfán a sziget végében, bámulni az eltűnt lepke vagy szitakötő után.

Szerette a nappalokat, szerette a hajnalokat, és szerette az estéket.

Ha a kidőlt öreg fűzfán üldögélve érte utol az este, ámulva nézte mindig a hatalmas vörös napot, ahogy megfürdik a folyóban, a hatalmas vörös nap lubickolt, mosta magát a folyóban, szinte hallani lehetett a víz csobogását.

– Hé! – kiáltotta ilyenkor a folyóban ringó nap felé. – Vízben fürdő! Aludni térő! Látlak!

A folyóban fürdő nap lubickolt még egyet-kettőt, majd kimászott a vízből, elgyalogolt a hegy mögé, este lett.

A tücsök is lekecmergett a kidőlt öreg fűzfáról, és hazaballagott a sűrűsödő estében a fekete törzsű fák alatt, kikerülte a hangyaboly dombját, ment haza elfáradva, álmosan, a fekete törzsű fák alatt, a sűrűsödő estében.

A téli tücsök nagyot ásított a szobában a zöld heverőn, lemászott a földre, s belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe, beszívta a vászon gyengülő zsályaillatát, és mosolyogva elaludt."

Csukás István: A téli tücsök meséi.   A teljes szöveg a Digitális Irodalmi Akadémián olvasható.

Radnóti Miklós: Októberi erdő

Radnóti Miklós Októberi erdő című verse 1938-ban, a Meredek út című kötetben látott napvilágot. A Meredek út - Radnóti életében megjelent utolsó kötete - 1938. december elején jelent meg a Cserépfalvi Kiadónál. A Magyar Bibliophil Társaság Az év legszebb könyve címmel tüntette ki.

„A Meredek út Radnóti költészetének alakulása szempontjából kitüntetett kötet: azt a pillanatot rögzíti, amikor a gyerekkori haláltrauma feldolgozása végéhez közeledik, és az alatta érlelődő másik, háborús haláltudat felszínre tör és átveszi a főszólamot. (…) A magánéleti traumára az évek rárakták a külvilág hordalékát, mindaz a fenyegetettség, amit egy zsidó vallású családba született magyar állampolgárnak el kellett viselnie, Radnótinál traumatikus halálélménybe fulladt” - írja Ferencz Győző a Radnóti Miklós élete és költészete (Budapest, Osiris Kiadó, 2009.) című monográfiájában.

Októberi erdő

A bokron nedves zűrzavar
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;

hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;

tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.

1937. január 17.

Emberek a csúcson. Könyvek a Mount Everestről

100 éve született Sir Edmund Hillary (Auckland, 1919. július 20. – Auckland, 2008. január 11.) új-zélandi hegymászó, aki 1953. május 29-én Tendzing Norgaj serpával együtt elsőként mászta meg a Föld legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet.

A Mount Everest, a világ legmagasabb hegye 8848, az újabb mérések szerint 8850 m. A tibetiek számára több ezer éve ismert és számon tartott Csomolungma (jelentése: a Föld legjóságosabb Istenasszonya), Mijolangszangma, az Öt Hosszúéletű Nővér egyikének lakóhelye Nepál és Tibet (ma kínai fennhatóság alatt) határán áll. A britek a Himalája trigonometriai méréseit 1852-ben fejezték be, s ekkor vált egyértelművé, hogy az addig Peak XV leltári számon azonosított csúcs a világ legmagasabb hegye. A nyugati világ nem elégedett meg a tibeti névvel, s a kutatást végző hadmérnök, Sir George Everest után a hegy Mount Everestként vonult be a köztudatba.

Az Everest-irodalom bemutatásának élére Roberto Mantovani: Hegymászók a világ tetején. (Budapest, Gabo, 2001.) című műve kínálkozik. Az osztrák Kurt Diemberger bevezetőjével ajánlott munka az 1990-es évek közepéig követi az Everest történetét. A könyv különleges archív fotókra épül, egyik legérdekesebb része az Akik feljutottak című fejezet, amelyben részletes kronológiai áttekintést kapunk a sikeres expedíciókról.

Az Everest megmérése csak az első állomás volt, de az expedíciók több évtizedig várattak magukra. A Dalai Láma 1920-ban megadta az engedélyt a tibeti beutazásra, s 1921. január 12-én induló első brit expedíció 5270 m-ig jutott, a következő évben a 7000 m-t is elérték különösebb felszerelés nélkül. De nem adták föl, 1924-ben újra visszatértek!

A csapat tagja volt egy lángoló tekintetű, Cambridge-ben végzett történelem tanár, George Leigh Mallory, a hegymászás történetének egyik legemblematikusabb alakja, aki „mászás közben egyedül csak rá jellemző mozgást produkált”. Társával, Andrew Irvine-nal 1924. június 8-án indított csúcstámadást a 8160 m-en lévő 6. táborból. Előttük Teddy Norton 8574 m magasságig jutott oxigénpalack nélkül. Malloryt feszítette a vágy: „Szinte kizárt… hogy én ne jussak fel a csúcsra; el nem tudom képzelni magam, amint dolgavégezetlenül kullogok lefelé” - írta Ruth-nak, a feleségének. A csapat geológusa 8451m-en még távcsővel látta őket, majd eltűntek, soha többé nem kerültek elő.

Két amerikai, Conrad Anker és David Roberts 1999-ben indult el az eltűnt hegymászók holttestének megkeresésére. Könyvükben - Conrad Anker- David Roberts: Mallory nyomában. Budapest, Park, 2000. - a két expedíció története párhuzamos, a holttestek keresése a heggyel való megküzdést is jelentette. 8160 m-en megtalálták Mallory tetemét: „Szinte vallásos élmény volt. Egyből azt gondoltam, hogy ez a hegymászás történetének egyik legnagyobb alakja. Térdre borultam, és útmutatásért imádkoztam. Útmutatásért esdekeltem, nehogy megszentségtelenítsem a helyet, ahol nyugszik” - írja Anker. 75 éve feküdt ott, a zsebében volt a szemüvege, ami azt jelentheti, hogy lefelé tartottak a hegyről és alkonyatkor érhette őket a baleset, de Mallory fényképezőgépe, ami bizonyíthatta volna az eredményt, nem került elő. A Mount Everest megmászásának páratlan alakja, aki társával a Hamletből és a Lear királyból olvasott fel a sátorban, a keleti Rongbuk-gleccser felfedezésével, ahonnan az Északi-nyereg (7000 m) könnyen megmászható, megtalálta a hegycsúcshoz vezető kulcsfontosságú útvonalat.

1924 után csendes évek következtek, a 30-as években indult expedíciók a földrajzi ismeretek bővítésére koncentráltak, s a háború ideje alatt feledésbe merült a hegy meghódításának még a gondolata is.

1949-ben Nepál megnyitotta határait, s a felderítetlen déli oldal nyitva állt. A siker már a levegőben volt (a dán Larsen felfedezte a Rongbuk völgybe való átjárót), s komoly verseny alakult ki a svájciak és a britek között, hogy ki hódítja meg végre a csúcsot, ráadásul az engedélyek idényenként csak egy csapatnak szóltak. Még 1935-ben egy brit expedícióban a serpák csoportjához csatlakozott egy 20 éves nepáli fiatalember, Tenzing Norgay, aki 1952-ben a svájci Lambert-rel a Délkeleti-gerincen 8600 méterig jutott.

1953-ban a britek biztosra akartak menni, Erzsébet királynő trónra lépésének évében az Everest csúcsára is fel akarták tenni a koronát. Az expedíció megszervezését egy brit katonatisztre, John Huntra bízták, aki könyvében - Sir John Hunt: A Mount Everest meghódítása. Budapest, Bibliotheca K., 1957. (ford. Baktay Ervin) - részletesen beszámol a csapatmunkáról (alpinisták, operatőrök, orvosok), aminek kulcsfontosságú alapja 9 tábor kiépítése volt. 1953. május 29-én, a 8500 m-en lévő utolsó táborból az új-zélandi Edmund Hillary (polgári foglalkozása méhész), és az ekkor már szírdar és hegymászó serpa, Tendzing Norgaj helyi idő szerint 11.30-kor elérték a csúcsot.

Edmund Hillary: Kockázat nélkül nincs győzelem. Budapest, Gondolat, 1982. című könyvében részletesen beszámol az Everest elérésének körülményeiről. Sikerük a rendkívüli szervezettségen, az összmunkán és az előzetes tapasztalatokon túl Hillary és Tendzing (hetedik próbálkozása volt!) különleges képességeinek köszönhető.

Világszerte ünnepelték a kimagasló teljesítményt, a Times 1953. május 29-én 32 oldal mellékletben számolt be a történtekről, de az első kérdés persze az volt, kettőjük közül ki jutott fel először a csúcsra. 1953. június 22-én Hillary és Tendzing kiadtak egy nyilatkozatot- emlékezik vissza Tendzing James R. Ullman: A Himalája fia. Tenzing önéletrajza. Budapest, Gondolat, 1963. (ford. Sarkadi Imre) című önéletrajzi munkájában: 

„Május 29-én Tendzing Sherpa és én (Hillary) elhagytuk az Everesten levő alaptáborunkat, hogy megkíséreljük a csúcs megmászását.

A déli csúcs felé menet hol az egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.

Megmásztuk a déli csúcsot, és onnan a gerincvonulaton haladtunk tovább. Majdnem együtt értük el a csúcsot…”

De még ez sem volt elég. Később Tendzing újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy Hillary lépett először az világ legmagasabb hegyének tetejére.

Amíg a nyugati világ a teljesítményt ünnepelte és egy nevet akart (Hillary így kiáltott fel. amikor felért, „Hé George, elintéztük a nyavalyást!”), addig Keleten azt kérdezték a buddhista vallású Tendzingtől, akinek a Csomolungma az istenek lakóhelyét jelentette, „A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?, Látta-e Sívát, a mi urunkat és istenünket?” Mindenesetre Tendzing az áldozati ajándékok és kislánya piros-kék ceruzavége mellé kitűzte az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India zászlaját, míg Hillary egy kis posztómacskát és egy feszületet hagyott fent mementóként.

A következő évtizedekben új kihívások kínálkoztak a hegymászóknak: új útvonalakon és merészebb stílusban próbálkoztak. A hegyre amúgy két klasszikus út vezet fel, az egyik a tibeti, az északi oldalon, amit sokan”jak-út-nak” is neveznek, a másik pedig a nepáli, a déli oldalon.

1963-ban az amerikai Thomas Hornbein és Willi Unsoeld a Nyugati-gerinc felől mászta meg az Everestet, majd átkelve a csúcson, a Délkeleti gerincen ereszkedtek le. Könyvében Hornbein - Thomas F. Hornbein: Everest. A Nyugati-gerinc. Budapest, Corbis, 2002. - felkavaró beszámolót közöl az Everest első keresztben való átszelésének fizikai, fiziológiai, pszichológiai erőfeszítéseiről, különösen a 8530 m-en szabadban eltöltött éjszakáról (bivakolásról).

1978-ban Reinhold Messner és Peter Habeler először mászta meg oxigénpalack nélkül a hegyet. A levegő oxigéntartalma 8000 m felett már csak harmada a tengerszinten lévőnek, így az emberi szervezetnek rendkívüli nehézséget jelent az ott tartózkodás. Ezért szükséges a több hetes akklimatizáció a csúcstámadás előtt, hogy ez idő alatt a vér oxigénfelvevő képessége emelkedjen, különben lelassul a szervezet, nincs étvágy, szomjúságérzet, és agy-, illetve tüdőödéma alakulhat ki, ami már sok hegymászó életét követelte. Ezért nevezik a 7000 m fölötti magasságot Halálzónának. De Messner az Everest by fair means (az Everest megmászása tiszta eszközökkel) célt tűzte ki maga elé. Könyvében - Reinhold Messner: A cél: a Mount Everest. Budapest: Gondolat, 1984.- nemcsak az derül ki róla, hogy kiváló mászó (később feljutott a Föld mind a tizennégy 8000 m feletti csúcsára), hanem érzékeny tollú író is, olyan érzelmi áradással ír az expedícióról, hogy munkáját tucatnyi írása követte. Például a Kristályhorizont: egyedül az Everesten. Budapest, Corbis, 2003. annak a vállalkozásnak a krónikája, amikor 1980-ban elsőként, alpesi stílusban („csináld magad”), serpák és oxigénpótlás nélkül egyedül mászta meg az Everestet monszun ideje alatt.

A 90-es évekre meglehetően kaotikus állapotok alakultak ki a hegyen, elindultak a fizetős túrák. Az „Új Everest-mánia” jelenségről így vélekedett Edmund Hillary: „szertefoszlatják azt a tiszteletet, amely eddig megillette a hegyet”. A nepáli és a kínai kormány alig korlátozta az engedélyek kiadását. Így történt ez 1996-ban is.

Május 10-én az egyszerre indított négy expedícióból kilenc mászó halt meg és a hónap végéig további három vesztette életét. Köztük volt az új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer, akik gyakorlott hegyi vezetők voltak és már többször feljutottak. A Hall vezette csapat nyolc vendégtagjának egyike volt Jon Krakauer amerikai újságíró, amatőr hegymászó, akit az Outside magazin azért küldött Nepálba, hogy az olvasóknak beszámoljon az expedíció eseményeiről. A tudósításból könyv született: Jon Krakauer: Ég és jég: személyes beszámoló a Mount-Everest-i hegymászó-tragédiáról. Budapest, Park, 2000.

A Magyarországon három kiadást megérő mű szerzője az expedíció eseményeinek rekonstruálásával (a túlélők emlékezetét eltorzította a kimerültség, az oxigénelvonás és az átélt megrázkódtatások) arra próbál rávilágítani, milyen okok vezettek a tragédiához. Az azonos időben indított csúcstámadás miatt tolongás alakult ki a hegyen, továbbá nem tartották be az időpontokkal kapcsolatos megállapodásokat (aki a megadott ideig nem ér fel, forduljon vissza), a szokásosnál nagyobb viharban és sötétségben szétestek a csapatok, s nemcsak a rutinnal nem rendelkező mászók, hanem a vezetők is a hegyen lelték halálukat.

Krakauert könyve megírásakor (17 könyv született a tragédiáról, kiemelkedik még Bukrejev orosz hegyi vezető és Kamler amerikai orvos munkája) nem a szenzációéhség hajtotta. Nem kívülállóként ír az expedíció eseményeiről, hanem plasztikus képet fest a körülötte lévő emberekről és saját testi és lelki történéseiről is.

A tragikus eseményekkel egyidőben egy amerikai forgatócsoport mászásvezetőjeként a hegyen tartózkodott Tenzing Norgay fia, Jamling, aki Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Egy serpa zarándokútja a Mount Everest csúcsára. Budapest, Trivium, 2013. című könyvében örökítette meg élményeit. A Jon Karakauer és a Dalai Láma előszavával megjelent munkában nem a tragédia leírása áll a középpontban: Jamling első Everest-mászása az apa előtt állít emléket („Mindig is ott akartam apám mellett állni a csúcson”). S mindezzel a serpák életére és szerepére is ráirányítja a figyelmet (talán kevesen tudják, hogy a serpák egy népcsoport, a Kelet-Himalája magas felföldjein élnek Khumbu tartományban, fővárosa Namche Bazar (3470 m). A serpáknak egyrészt testfelépítésüknél fogva nagyobb a teherbírásuk és könnyebben másznak, másrészt mivel több ezer méteren élnek a tengerszint felett, gyorsabban akklimatizálódnak („nekem három tüdőm van”, mondta Tenzing Norgay) az extrém magasságokban. A könyv másik fontos üzenete, hogy Jamling célja nemcsak a csúcs elérése, a Csomolungma megmászása számára egy spirituális út (tíz év USA-ban való tartózkodása után visszatérése buddhista hitéhez), a tisztelet megadása a hegynek, s annak az átélése, mennyire jelentéktelen az ember egy hatalmas hegy árnyékában.

A fent ismertetett könyvekből végigkövethettük számos Mount Everest-expedíció történetét, s arra a kérdésre, hogy a hegymászók miért indulnak el, George Mallory még dacosan azt mondta, „Azért, mert ott van.”

Reinhold Messner, korunk legnagyobb hegymászója így felelt: „Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt kívántam, teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem tudom megmászni... Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.”